A folytatások élete nehéz, pláne akkor, ha az első rész elég jó a nézők szemében. Természetesen vannak olyan esetek, amikor eleve két részt képzel el az alkotó, csak szétbontja, de olyan is előfordulhat, hogy egyszerre két jó forgatókönyv lapul a fiókban. A komédia sem könnyű műfaj, bár mindenki azt hiszi, hogy egyszerű megrendezni egy vígjátékot. Ez bizony nincs így, nagyon nehéz eltalálni az arányokat, bár a folytatások helyzete könnyebb - megvan a célközönség, annak is tudatában vannak előzetesen, hogy milyen esetleges sikert könyvelhet el, plusz a visszajelzések alapján már kijavíthatók a startnál elkövetett hibák, vagy itt bevethetők a korábban kihagyott ötletek. Aha, gondolnánk: ugyanis a folytatások pont abban a betegségben szenvednek, hogy fürdőzni szeretnének a korábbi sikerekben, a második (harmadik, negyedik) részt mintegy "belemártogatva" az első eredményeibe.
A 21 Jump Street sikere a jó casting volt, ugyanis Jonah Hill és Channing Tatum nagyon jól működnek együtt, ami nincs meg az egyikben, az megtalálható a másikban. A leginkább fiatalokat megcélzó vígjátékok esetében fontos a környezet kiválasztása is, amellyel képesek azonosulni - ezt itt is kipipálhattuk. Kell még a "nagy fazékba" egy jó szövegkönyv - amelyet a színészek tökéletesen szétcincálnak, improvizálnak több helyen, nos ez is sikerült itt kérem. Akkor hogyan lehet sikeres egy folytatás? Ugyanazt a receptet elsüthetik kétszer, csak más ritmusban és más összetevőkkel? A válasz az arányokban és a helyzetkihasználásban keresendő.
Miután Jenko és Schmidt megoldották a gimnáziumi drogügyletet, picit megpihent a két újonc rendőr, ám a 21 Jump Street alatti irodájukat megszüntették. De nem ám azért, mert nem ment volna, egyszerűen csak átköltöztek a szemközti 22 Jump Street alá, ami egy nagyobb templom, mint az előző. A rendőrfőnök nem nagyon örül a két kótyagos hősnek, ám nem tud mit tenni - a project sikeres volt, így nem kerülhető el a következő ügy. Amely már nem gimnáziumi terepen zajlik, hanem sokkal komolyabb helyszínen, egy főiskolában. Dickson kapitány felkészíti őket, a büdzsé is nagyobb az előzőnél, de van egy dolog, ami nem változott: Jenko és Schmidt stílusa, valamint az, hogy az ő bevetéseik soha nem egyszerűek. A fő célpont a WHYPHY drog terjesztőjének vagy beszállítójának elkapása, amely nem kis feladat. Ahogy haladunk előre a történetben, a két főhős számára úgy nehezednek a dolgok, hiszen alkalmazkodniuk kell az új környezethez, ügyelni kell a beilleszkedésre, s akkor a nem kispályás bűnszervezetről még nem is beszéltünk...
Az ötlet jó, hogy már szintet lép a történet, ugyanis a gimnáziumi élet alapvető elemeit ugyan meghagyja a fősuli, ám össze sem hasonlítható azzal, ugyanis annyi impulzus éri az embert, hogy abban bőven lehet potenciál. Itt van is, egy egyszerű főiskola, különleges diákokkal, akik mind képviselnek valamit. Vannak művészetisek, fizikusok, sportolók és az éjszakai élet császárai is. A jól megválogatott karakterek üdék, frissen hatnak a film egészében, ugyanis pont annyit tudunk csak meg róluk, amely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az ügy előrébb haladjon, vagy éppen annyit, hogy a főhőseinket megismerhessük jobban, látva, hogy egy adott szituációban hogyan cselekednek, majd az őket ért hatások után, hogyan is viselkedhetnek az elkövetkezőkben. A főhősök nem változtak meg, de a különböző ingerek olyan húzásokat kívánnak meg tőlük, amelyekre sokszor ők sem számítanának, ezáltal a film már-már megközelíti az érdekfeszítő címet. Persze kezeljük helyén, nem váltja meg a sztori a világot, viszont a tálalás ügyes, egyszer sem jutott eszembe az első rész - ez pedig azt jelenti, hogy a jelenlegi kellőképpen lekötött, s nem hagyta, hogy a gondolataimmal más vizekre evezzek.
Rengeteg olyan témájú filmet láthattunk már, amikor két idióta - ám jólelkű - beépül valahová, hogy megoldjon egy adott ügyet. Nincs ezzel baj, hiszen mindig van új mondanivaló, mindig ott van a lehetőség, valamint azt se felejtsük el, hogy a rendezők is különböznek. Mire akarok ezzel kilyukadni? Arra, hogy ne temessük már előre az ilyen filmeket, hiszen megannyi lehetőség rejlik bennük, s így el is érkeztünk a bevezetőben leírt egységemhez - az arányokhoz. A Jenko (Channing Tatum) által képviselt humor belülről fakadó, olyan karakter, aki szeretne egy kicsit önmaga lenni, ám nem mindig van rá lehetősége. Itt viszont lesz, a főiskolai terep igazán fekszik neki, ezért lubickolni láthatjuk őt a szerepben. A Schmidt (Jonah Hill) képviselte humor pedig helyzetkomikum alapokon nyugszik, valamint a mellőzöttség és a bizonyítás érzéseinek, vágyának különös esszenciáját kapja azon jelenetek sokasága, amelyben láthatjuk őt. A Dickson kapitányt játszó Ice Cube is jó a szerepében, bár nincs sokszor jelen, amikor igen - akkor okkal van, nem erőltették ránk őt sem feleslegesen. Sőt, van egy vicces Schmidt-Dickson összehajlás a filmben, amely megér egy nagy mosolyt, jó szálvezetés eredménye ez kérem. A színészi teljesítmények kiaknázásáról itt nem nagyon beszélhetünk, minden szereplőt láthattunk már komolyabb szerepekben, itt csak hozzák azt, amit igényel a szituáció és a film. A lényeg, hogy ugyanaz a ragyogás és lendület érezhető rajtuk, mint az első részben, látszik, hogy élvezik, amit csinálnak. Ez éppen elég.
A szövegkönyv szintén jó, sok utalás van az előző epizódra, így nem hagyják azt csak úgy lebegni. Érdemes eredeti nyelven megnézni, hiszen sok olyan kifejezést használnak, amelyeket szinte lehetetlen átültetni magyar nyelvre, így egy-egy jelenet a szinkron végett akár el is veszítheti az erejét. Szóval a beszélgetések, a monológok mind a helyükön vannak, a helyzetek, amelyekbe sodródnak, ezeket felszorozzák rendesen - nagyokat lehet nevetni a jól sikerült slam poetry előadáson, vagy akár a Lambo-s vicceken is. Szóval az arányok a szövegkönyv, a színészek, a rendezés tekintetében nagyszerűen eltaláltattak, ezáltal kellemes szórakozást nyújtó moziról beszélhetünk. A szereplőink mindig tudják, hogy mi a teendő, amikor úgy éreznénk, hogy picit sok lehetne a helyzet, akkor visszavesznek - még mielőtt elvinné őket a túlzott lendület, s a humor átlendülne a már minősíthetetlen fázisba. Ezért taps jár, jól megfogták a sztorit és az alkotóelemeit.
A karakterek nem komolyan vehetőek, na, jó, talán két pillanatra, amikor válaszút elé kerülnek, vagy éppen akkor, amikor tényleg rájönnek, hogy mit is képviselnek igazán - mind egyénként, mind csapatban. Nagyon jól elhelyezett poénok, s jól igazgatott mellékszereplők fűzik, fonják a történet csavarjait, amelyeket kellően erősen támogató zenék segítenek ki. Igen, fontos a zene, ugyanis nagyon sokszor van fontos szerepe, jól megválogatott számokról van szó - persze ne nagyon várjunk vonós hangszereket és citerát. Ez a film nem akar több lenni annál, mint ami - amelynek hangot is adnak a szereplők, ugyanis az egyik jelenetben arról beszélgetnek, hogy egy folytatásnak milyennek kell lennie, s abban is biztosak, hogy azt a szintet, amelyet eddig képviseltek, azt ezután is fogják. Frappáns a vélemények elhelyezése, amelyeket mintha a rendező tolmácsolna felénk Jenko és Schmidt száján keresztül.
Láthatunk egy-két jó csavart is, amely pont akkor húz, amikor az ember nem is várná. Vezet minket a történet, nem kiszámítható - amely egy vígjátéknál előnyt jelenthet, ha jól kihasznált. És itt az, a helyzetkihasználás talán tökéletesnek mondható, amelyet az előbb említett "semmi sem felesleges" megjegyzésem támaszthat alá. Abszolút átjön a főiskolai feeling, a szabadság, de ezzel együtt szurkolok is a srácoknak, hogy megoldják a rejtélyt. Az első résszel lefektették az alapokat, amelyek bemutatták nekünk a két srác történetét, a kezdeti nehézségeket, a stílust, valamint azt, hogy mire is számítsunk egy esetleges második rész során. Jelentem, ez a folytatás semmivel nem lett rosszabb, mint az előző, így azt kell mondanom, hozta a szintet - bár nem ugrotta meg. És ez mit számít? Egy fikarcnyit sem kell aggódni azon, hogy mit hozhat ez a film hatás terén, ugyanis, akinek bejött az első, az most sem fog csalódni - ez borítékolható. Ja, és következik a harmadik rész is, a 23 Jump Street, ugyanis a film egyik jelenetében nagyon erős utalást tesznek erre - azt hiszem nem spoiler, ha azt mondom - a 23 Jump Street alatt építési telek van, ahol erősen húzzák már a következő templomot (?). Húzzák csak, szeretettel várom - ezzel a résszel nagyon nagyot húztak, emberek - így néz ki egy tökéletes helyzetkihasználás. A film végi bejátszásért/stáblistáért pedig nagy gratuláció, hatalmas húzás, talán a valaha volt legjobbak közé sorolható - ilyen egy nyílt paródia!
Nagyon jó vígjáték, minden eszközt jól mozgat meg, a színészek ehhez sokat adnak, a környezet is zseniális. Totális tökéletesség - persze apróbb hibák vannak, de ezeken csak az akad fenn, aki szándékosan keresi őket. Channing Tatum és Jonah Hill elviszi a hátán a mozit, de néha csak az egyik, vagy csak a másik szerepel - s teszik azt jól. Minden szögből megismerhetjük a főiskolai élet sokszínűségét, valamint a szereplőink személyiségét - ahogy említettem, hol magukban, hol párban.
A készítők ügyesen használják fel a folytatás lehetőségét, saját magukat sem veszik komolyan - ám mindezt elég ügyesen tálalják. Tudjátok, van az az alkotás, amikor addig ütik a vasat, amíg meleg - akkor is, ha rossz. Na itt ez nincs így, hiába ez a második rész, semmi formahanyatlás nem tapasztalható, minőségromlás meg pláne.
Nagyon sokat nevettem rajta, a komédia eszközeit jól használja, megfelelő időkben sütik el a megfelelő vicceket, legyen az a helyzet szülte pillanat, vagy éppen szófordulat. A pár cameo szintén tetszetős, pláne a film végén - de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy tessék, itt van egy film, amely erős példája annak, hogy léteznek még jó második részek!
80%
