Nagyon bírom a zenés filmeket, de akkor ránt be igazán egy cím, ha nem a szokásos menetrend szerint történnek benne a dolgok - ezt már az első bemutató alapján le is szűrheti az ügyesebb néző. A Whiplash egy fiatal srácról szól, aki a legjobbak közé akar tartozni, megváltaná a világot, hiszen egyetlen álma van: a legjobb dobossá válni.
Mindent hátrahagyna, pusztán azért, hogy egy tökéletes darabot játszhasson - ennek megfelelően a végletekig képes elmenni. Ez eddig unalmas, nem? Itt van a zenetanár, akit J.K.Simmons alakít - szadista módszerek, mocskos száj, elérhetetlen kérések. Ezt is láttuk már, nem? No, igen, de itt másak az arányok, sőt - a végkimenetel is. Ha a tavalyi éven bemutatásra került volna nálunk ez a film, akkor bőven, röhögve beslisszant volna a TOP3-ba, a maga egyszerűségével, amely mögött olyan lélektani harc bújik meg, s tör elő, amelyre a néző nem igazán lehet felkészülve. Szóval: végre egy, a zenét és annak mániákus szeretetét úgy középpontba állító film, amely kendőzetlen őszinteséggel lép be az életünkbe. Kopogás nélkül, egy határozott rúgással ajtót nyitva.
Andrew híres akar lenni. Nem, a legjobb szeretne lenni. Nem, akarja, hogy a legjobb legyen. New York legjobb, de talán az egész Egyesült Államok legelismertebb intézményébe, a Shaffer Konzervatóriumba jár - dobolni tanul, bármire képes lenne azért, hogy egyszer ő is a legjobbak egyike legyen. Persze az ember addig nagyon biztos a dolgában, amíg nem találkozik egy olyan tanárral, aki megismerteti azokat a bizonyos határokat. Ám a határok arra valók, hogy átlépjük őket, ha kimagaslóak akarunk lenni. Amikor két, a végletekig elszánt ember találkozik, s pláne úgy, hogy az egyik diák, a másik pedig tanár - akkor elszabadulnak az indulatok. Terence Fletcher azt vallja, hogy az igazi tehetség mélyen ott munkál, csak fel kell azt szabadítani, bármi áron. A tanár felveszi a fiatal Andrew-t zenekarába és a kezdeti örömök után a srácnak kijut a keserűségből. Vége is lehetne itt a filmek és a történetnek, ám egy idő után mindketten felveszik a ritmust...hiszen a cél nemes.
Fiatalon gondolom ti is álmodoztatok arról, hogy egy nap ti lesztek a leghíresebb zenészek, sportolók, színészek, vagy bármi más. A Whiplash egy olyan srácról szól, aki még csak 19 éves, de elhatározta, hogy a legjobbak között a helye és kész. Az út odáig elég hosszú, de áll elébe, a Konzervatórium tökéletes erre, ő pedig személyes kapcsolatait is maga mögött hagyná, ha éppen azt kívánná meg az élet. Több karriert is befuthat az ember, válogathat a lehetőségek közül, persze ezt a tehetsége erősen behatárolja. Ha ez meg is van, akkor pedig mindig ott van a lehetőség arra, hogy az ember jobbá váljon. Jobbá, még jobbá - hiszen soha sem elég, mindig lehet gyorsabban dobolni, pontosabban és tisztábban.
Manhattan közepén, a Shaffer Konzervatóriumban nem pusztán született tehetségek, vagy éppen világhírre áhítozó diákok vannak - a tanárok is eszméletlen minőséget képviselnek. Közöttük is folyik a rivalizálás, de van, amit szó nélkül is megért az ember: hogy Terence Fletcher a legjobb, de módszerei embertelenek. Ordít, halálra hajt, olyat követel, amelyre csak a tökéletesek képesek. A film legőrültebb tempójában sem hagyja elveszni alaptételét, mely szerint meddig lehet elmenni mind a diák, mind a tanár oldaláról annak érdekében, hogy kisajtolja az ember magából/másból a legtöbbet. Van-e határ? Lehet, hogy azért nem válik valakiből a legjobb, mert pont a tanár rettenti el? Ez csak akkor derülhet ki, ha erős személyiségek felveszik a kesztyűt és bizonyítanak. Maguknak, másoknak.
A Whiplash nem sok helyszínen játszódik, leginkább a próbateremben, ahol az oktatás folyik. Betekintést nyerhetünk Andrew családi életébe is, de csak minimálisan, ahogy társas szokásaiba is. Nagyon éles határokat szab ez a szociális ritmustalanság, amelyet tudatosan épített ki Andrew. Tűpontosan adagolja számunkra a feszültséget J.K.Simmons, aki karrierjére ezzel a szereppel egyszerre három koronát is feltett. Soha, de soha nem tudhatjuk, hogy mire számíthatunk tőle a Whiplash 102 perce során - bármi megtörténhet. Egy dühkitörés, talán egy mosoly, egy pofon? Bármi belefér. A zenei szakkifejezések egy laikus számára is feldolgozhatók, ugyanis minden megnevezést visszahallhatunk, amely bár nem hoz közelebb azok elsajátításához, de legalább elraktározhatjuk azokat élmény formájában. Élmények - igen, ebben a legerősebb a film: nem sikersztori, nincsenek a végén könnyes kézfogások és lánykérés, megbánás még a sarkon sem, de hogy mi vár a nézőre egy ilyen utazás során, azt talán meg sem lehet fogalmazni, ami csak jó. Egy viszont biztos eszünkbe jut - az, hogy milyenek voltak a tanáraink. Mi lett volna, ha egy kicsikét erősebben löknek minket a kívánt cél felé? Mi lett volna, ha nem túl szép, de hatásos eszközökkel bátorítanak minket és kisajtolják belőlünk tudásunk legjavát? Vagy volt ilyen? Ezer meg egy kérdés fogalmazódhat meg, de leginkább a határok megrajzolása itt az igazán fontos - mi pro és mi kontra. Ezt meghatározni a legnehezebb.
Egyes jelenetek kiborítanak - méghozzá azok, amelyek felnyitják a szemünket. Hogy idézzem Terrence Fletcher-t, nincs keményebb annál a két szónál, hogy "szép munka". Nem, ez rengetegszer nem elég - hiszen mi történik akkor, ha az arcunkba mondják azt, ami a valós: nem elég jó, lehetne jobb is, hajts keményebben! Andrew vérző tenyérrel és ájulás közeli állapotban hajt a cél felé, tanára pedig így sem adja alább. Ez a film szinte tökéletes - ijesztő, feszült, elvesztem a történetben, amely tulajdonképpen egyszerű, mint egy faék. Mégis olyan érzelmeket csal elő az emberből, amelyekkel talán nem is tud mit kezdeni. Először sajnálja a diákot, megveti a tanárt. Aztán az egekbe emeli utóbbit, előbbit szánja. Aztán eszünkbe jut, hogy mi mikor nem nyújtottuk a maximumot és a néző szégyelli magát. Ez a film nem hagyja, hogy elfeledjük és nem is kell. Újranézésre is ajánlott, többször is akár, mert meglep. Mindig. Érdemes nézni a két főszereplő öltözködését - a diák világos, a tanár sötét ruhákban jár. Ám a film vége felé...s legyen itt a vége. Nem, ne legyen vége. Nincs vége, hiszen jó pap is holtig tanul.
Dobolni ilyen szinten varázslatos. Imádtam nézni, hogyan épül fel egy karrier kezdete, hogyan változik Andrew a tanára hatására. Minden pillanatban azt vártam, hogy legyen már egy kicsit lassabb a tempó, de nem engedte a Whiplash, én pedig utólag nem is bántam.
Jól megválogatott zenék, a karakterek hátterei elmosódottak, motivációjuk végig egy centire vannak a szemünktől. Isten óvjon mindenkit attól, hogy a J.K.Simmons alakította zenetanár egyszer az ágyunk mellett ébresszen minket. Félek tőle.
Feszengsz, szurkolsz, az ujjaidat tördeled, és a levegőbe csapsz egy sikeres dobszóló után. Aztán megkapod, hogy ez jó volt - de maximum az óvodában. A tökéletesség hajszolása minden ideget felőröl, de vannak olyan emberek a világban, akik bármire képesek, hogy elérjék álmaikat. Tisztelem őket, meg kell őket becsülni, ahogyan ezt a filmet is, hiszen a legjobbak között a helye. A nyakamat rá, hogy az év végén a TOP5 listánkban visszaköszön majd. Nézd meg a bemutatót, súlyát és hangulatát szorozd meg tízzel és megkapod a végeredmény felét. Erős.
90%
