A zenés filmek nagy erőssége, hogy a bennük szereplő dalok szinte külön életet élnek, olyan üzeneteket hordozhatnak, amelyek megóvják magát a filmterméket a kellemetlen jelenetábrázolásoktól, valamint olyan érzéseket és állapotokat festenek le/fel, amelyeket nehéz lenne láttatni a nézőkkel - persze rendezője válogatja, hogy mennyire tud élni a dalok és dalszövege nyújtotta lehetőségekkel, de szerencsére jelenlegi filmünk az erős kategóriába tartozik. Egy-egy jól sikerült és normálisan, a történet menetébe elhelyezett dal olyan érzelmi lökést képes adni a karakterek számára, amelyek kivetülnek és ezáltal maga a néző is hozzákapcsolódik a látottakhoz, előbukkannak belőle különböző érzelmek, emlékképek. Érdekes, hogy a film során olyan történetet kapunk, amelyet tökéletesen kiegészít a zene, mintegy feldolgozva az egyes egységeket, amelyen menetelnek szereplőink - ergo a zene segít a saját érzelmeink tudatosításában, valamint a nem tudatosult lelki tartalmak előcsalogatásában, feldolgozásában. Ebből a szempontból pontos film, szereplőink pedig erősek ennek kinyilatkoztatásában. Zenés dráma jöhet?
A történetünk azzal kezdődik, hogy megismerhetjük Gretta (Keira Knightley) és Dan (Mark Ruffalo) karaktereit, helyzetük állapotát. Ehhez rögtön be is kapcsolódik Dave (Adam Levine), aki Gretta pasija, nagy a szerelem és utóbbi éppen most lépett a sztárrá válás első lépcsőfokára. Tudni kell azt, hogy már régóta járnak, Gretta pedig társszerzője Dave dalainak, így sikerei hozzá is kapcsolódnak. Egy komoly kiadó szerződést kínál Dave-nek, erre pedig már lépnek is - irány New York. Dave fejébe száll a hirtelen jött sztárság, így szakít Gretta-val, aki egy régi barátjánál húzza meg magát - ő pedig egy apró klubban lép fel, ezért elrángatja magával a lányt. Ebben a bárban üldögél aznap este a leharcolt Dan, aki egykor az egyik legnagyobb lemezkiadó vezetője volt - s éppen utolsó dollárjait issza el egy nem túl jó sikerült meeting után. Dan nem igazán pártolja a lemezkiadó jelenlegi stratégiáit, ő az igazi szerzőkre kíváncsi, akikben van lélek és lehetőség - még szerencse, hogy éppen jókor van jó helyen, így Gretta-ban felismeri az erőt és az átütő tehetséget. A véletlenszerű találkozás sorsfordítónak bizonyul, ám ebben a kapcsolatban mindenki magával hozza a sérelmeit, korábbi problémáit: de aggódni nem kell, ettől lesz egy jó zene őszinte. S persze idővel minden kialakul, és új irányt vesz fel.
Kezdjük rögtön azzal, hogy fantasztikus, sablonkerülő kezdéssel nyit a film. Gretta őszinte, ám a közönség felől sok elismerést nem kiváltó számával találkozunk, amelyet Dan meghallgat - s az egy gitáron eljátszott dalocskára képzeletben fel is épít egy egész zenekari háttérmunkát, s rögtön meglátja benne a kiutat - ám ez nem megy ilyen egyszerűen. A következőkben pont a Dan életével kapcsolatos, fontos tudnivalókba csöppenünk bele, így megtudjuk, hogy külön él családjától, lányával nem túl erős a kapcsolata, az egykor partnerével alapított cégénél pedig tisztelt, de nem szívesen látott vendég már - így félig ki is lép onnan. Útkeresés ez a javából, hiszen visszakapcsolódunk Gretta és Dave kapcsolatához, az utóbbi a frissen jött sztárlétet és a turnébuszozást túlságosan magáénak érezve összejön az egyik lánykával a stúdióból, így elválnak útjaik. Ez az alap - innen jöhet az építkezés, mind a történet, mind a karakterek szempontjából.
Tudom, most azt gondolnátok, hogy jön a tipikus séma és a végén mindenki örül mindenkinek. Nem, szerencsére nem ez történik, a megtett út pedig leköt, s egyszerre több szálon is aggódhat a néző a szereplőkért. Egy igazi feelgood-movie kibontakozásához szükségesek a jól megkomponált, az adott jelenethez illő zenék: ez pipa, Keira Knightley pedig énekel! S teszi ezt nagyon szépen, hangulattól és témától függetlenül - hiszen az érzelmi hullámvasút minden pontján meg-megálló dallamai és dalszövegei úgy nyernek teret arcán és játékán, ahogy az illik. Hihető, erős, bájos. A Szerelemre hangszerelve az a film, amely a háttérben munkálkodó érzelmekből fakadó dalokat úgy mutatja be, hogy azt több szereplő életútján átfűzve, egy óriási "hogyan készítsünk így albumot" élethelyzetbe helyezi. Ez pedig érinti a szerelmi válságban szenvedő hölgyet, valamint a szintén súlyosan sebzett ex-kiadóst is - a változásokat pedig kihatnak rájuk, és ezáltal környezetükre is.
Egy bizonyos idő eltelte után szereplőink elérkeznek a demo felvételéhez - ugyanis az jelenti egyáltalán a belépőt egy producerhez, kiadóhoz - márpedig ez egyelőre még nem volt Gretta-nak, ugyanis csak a fióknak írta a dalokat, mintegy kiadva a feszültséget önmagából. Ebben segít minden erejével Dan, így "összeölelkezve" húzzák ki szépen, lassan egymást abból a bizonyos gödörből. A dalok felvétele New York több pontján történik, innen-onnan összeverbuvált zenészekből, s hogy ez mennyire jól működik! Annyira, hogy az ember szinte kedvet kap arra, hogy újra és újra visszatekerje ezeket a részeket, annyira jó érzés látni a beleélést, valamint a számok tartalmából fakadó érzelmeket különösen izgalmas innen, a gép mögül is átérezni. Szereplőink ehhez mérten kifejezetten szimpatikusak, Keira Knightley ismét tökéletes, rettenetesen jó látni őt - minden filmben. Mark Ruffalo pedig hozza a tőle megszokott mintákat - de amíg nem lő mellé, addig szó nem érheti a ház elejét. Adam Levine is énekel pár dalt, ő inkább a háttérben mocorog, nem szerepel túl sokat, de amikor igen - akkor sincs rá panasz, fontos eleme a filmnek. Így a mellékszereplők is, lásd Steve (James Corden) és Violet (Hailee Steinfeld) üde színfoltok, mindenki kiveszi a részét a buliból.
Mi különbözteti meg ezt a művet a többitől, amelyek hasonló stílusban készültek? Az, hogy a szereplők közötti dinamika ingadozása/különbsége olyan lüktetést ad a filmnek, amely így már nem pusztán csak a dalokban, hanem a történet által, a több karaktert érintő események hatására egy második tételben is irányítja a hangulatot, azt bájossá, de mégis élvezhetővé téve. A zenék, a demo elkészítése az emberi lélek állomásainak leképeződései, így szemtanúi lehetünk egyes tudatos és tudattalan lelki folyamatok megoldásainak, ezzel szinte magunkénak is érezve a filmet, s annak mondanivalóját. A zene nem uralkodó, csak akkor szólal meg, amikor arra oka van - így érvényesül csak igazán. Igazán üdvözítő kiadvány látott tehát napvilágot, amely két ember életét erősen, de háromét igazán felvázolja - s ezáltal egy olyan komplex film alakul ki, amely a sok akció és fantasy közül mosolyogva kacsint ki, s kéri, hogy nézd meg. Mert jó, mert érdekes és intelligens. Utóbbi jellemzője miatt pedig nagyon, nagyon szeretjük.
Az emberiség egyik legkomplexebb kifejeződési lehetőségei között a zenét említhetjük, s ebbe nagyon belekötni nem is lehet talán. Ez a film sokaknak hathat inspirálóan, még az is lehet, hogy fokozza a kreativitás iránti igényt, s teszi ezt úgy a Szerelemre hangszerelve, hogy még kellemes szórakozást is nyújt. Egyszer fenn, máskor lenn - ilyen az élet, néha kellemetlenül szúró, máskor elviselhetetlenül könnyed. Ahogy ez a film is, s pont az a legszebb az egészben, hogy nem akarja túlvállalni magát, tudja hol a helye - s a színészek, zenék, hangok és színek sem tolakodnak, egyszerűen csak érzéseket közvetítenek.
Ritkán van olyan, hogy az ilyen típusú filmeket jól fejezik be - de itt még ez is sikerült. Picit meglepő, szóval mindent összevetve: egyszer sem ereszti el a nézőjét.
84%
