Ahol a filmek jól érzik magukat

2:30

Az ember, aki mindent tudott | Swiss Army Man (2016)

2016. szeptember 12. - kettoharminc

A film után az első gondolatom az volt: ezt, így még soha, senki nem mesélte el. Nem tudtam (és talán soha nem is fogom), hogy ez a film inkább égbekiáltóan furcsa, vagy rettenetesen zseniális. És pont ezért rántott be annyira Az ember, aki mindent tudott - egész egyszerűen annyira szürreális, de mégis legalább annyira emberközeli is, hogy szerintem Dan Kwan és Daniel Scheinert olyan szinten volt képes filmvászonra vinni az emberi lélek működését és kivetüléseit, amire az egyszeri néző nem igazán tudott felkészülni. Ezt nevezik az igazi filmélménynek!

Hank (Paul Dano) egy lakatlan szigeten ragadt, már mindene elfogyott, ami a túlélését biztosíthatta volna - így arra szánja rá magát, hogy saját kezével vet véget kilátástalan, reménytelen életének. Az utolsó utáni pillanatban azonban minden megváltozik: egy hullát (Daniel Radcliffe) sodor partra a víz, Hank pedig égi jelnek véli ezt - Manny (ugyanis így hívják a partra sodort testet) és Hank között hamar szoros barátság alakul ki, majd egymást meg- és kisegítve próbálnak hazajutni. De merre is van az a bizonyos haza, és mi várja őket otthon?

file6rav7r0kl3svbaqu6qy.jpg
Erről a filmről még írni sem egyszerű. Szavakba önteni mindazt, amit láttam, nem nagyon okozott még problémát, de a rendezőpáros tett róla, hogy senkinek se legyen egyszerű dolga (nézzetek csak bele az előzetesbe, már az is a maga nemében zseniális). Hank és Manny szürreális kapcsolata az egyén elfojtott érzelmeit és vágyait kanalazza felszínre, ehhez pedig alig másfél órára van szüksége. Hank elmenekült korábbi életéből, szökése pedig úgy tűnik, hogy egyáltalán nem volt hiábavaló - Manny feltűnéséig életének legapróbb mozzanatait felidézve sem tudott olyan pillanatot mondani, amikor igazán jól érezte volna magát a bőrében. Családi problémák, félelmek, súlyos önképzavar, és még sorolhatnám, a lényeg: úgy érezte, hogy szeretne megtenni bizonyos dolgokat, viszont nincs mersze hozzá, támogatást pedig soha, semmihez nem kapott. Az alapsztori tehát az, hogy emberünk élete kisiklott és még egy lakatlan szigetre is került - de feltűnik egy hulla, aki kihúzza a bajból. Oké - mostantól fura lesz a beszámoló, mint maga a film is: a hulla fingik, fura képességei vannak (bogyókat tud halálos erővel kiköpni, motorcsónakként tudja szelni a vizeket, vagy a tűzbe is tudja dobni magát, kezével fatörzseket szel át) és könnyen tanul - viszont a tanulási folyamathoz szüksége van egy "élő" emberre - ez lesz Hank -, aki felnyitja Manny szemét, hogy mit is tartogathat egy hulla számára az élet, és hogyan működik a világ. Ehhez például Hank beöltözik nőnek, szemétből épít házat, buszt, embereket és mozit, mesél a szexualitásról, vágyakról, a gúnyról - csak hoz pár példát hozzak. A lényeg, hogy szemléltetni akarja Manny számára azt, hogy milyen jó dolgok vannak az életben - pedig pontosan ő az, aki ezektől menekülni akart, s megvált volna a jó megismerésének lehetőségétől is.

sa1.jpg
Igen, jól érzitek, hogy Hank lefed szinte minden embert, aki akár csak egy pillanatra is érezte már magát egyedül, vagy kiszolgáltatottan. Manny pedig számára nem jelent mást, mint mentsvárat és lehetőséget, akii szorult helyzetéből talán kihozhatja, így meglátva az életben a jót, amiért érdemes egyáltalán létezni ezen a glóbuszon. Az ember, aki mindent tudott pedig ehhez fingós és gyermeteg poénokat, rettenetesen fura (és zseniális!) dalokat és arcpirító helyzeteket bemutatva vezet el - és mégis abba a kategóriába tartozik, ami még előremutató, elgondolkodtató tud lenni! Ez a legnagyobb erénye: az arányok és a határok olyan mértékű és színvonalú átlépése, ami még nem borzasztja el nézőjét, de nevetésre buzdítja, gondolkodásra ösztönzi és így megtekintése filmünneppé válik. Egyértelmű bravúr. A színvilág és a hangulatfestés remek, Daniel Radcliffe pedig hullát játszva is zseniális - a mozgás (vagy nem mozgás), mimika, hang-és arcjáték nálam jelesre vizsgázott. Paul Deno pedig ösztönös, fiatal zseni, ezt is tudjuk már régóta.

sa2_1.jpg
A bugyuta álarc mögött nagy szív és még nagyobb életigenlés lapul, így az érzelmileg sérült fiatal és a többfunkciós hulla kalandjai élénken, rekeszizmokat megmozgatóan tárulnak elénk. Számos meglepetést tartogat a film, és ahogyan halad előre, úgy ismerjünk meg Hank személyiségét, s mire a film végéhez, a "maghoz" érünk, úgy hántjuk le magunktól is a fiatal srác lelkének, valójának rétegeit (Hank kreativitása, képzelőereje, humora, szenvedélye tartozik ide, de még sorolhatnám). Ehhez önmaga kizsigerelése szükségeltetik - ami Manny lényében manifesztálódik. Soha nem láttam még olyan filmet, amiben a bélgázos, hullás és erekcióról szóló viccek, és még Jurassic Parkos poénok mellett ennyire megfértek volna a drámai és emberi élet-elemek. A történet a végére kicsit komolyabbá válik, de erre is megvan a magyarázat, hiszen a szálak célba érnek - az eleve hulla és az érzelmileg "halott" karakterek utolsó másodpercei is legalább annyira furák, mint amennyire érdekes arcot vághatott a két főszereplő, miközben elolvasták először a forgatókönyvet. Egy szónak is száz a vége: ez a film szokatlan, de szép, nem normális, ám intelligens - tehát égbekiáltóan furcsa és rettenetesen zseniális.

80%

Adatlap

A bejegyzés trackback címe:

https://kettoharminc.blog.hu/api/trackback/id/tr1811696283

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása