Ahol a filmek jól érzik magukat

2:30

A túlélő - Lone Survivor (2013)

2015. július 25. - kettoharminc

Peter Berg (Az Amazonas kincse, Hancock, Battleship) odatette. Nos, az elég szerencsétlen Hancock és Battleship után szüksége is volt erre a filmre, hiszen anno az említett címek kapcsán a nagy hype mögött nem bújt meg más, mint a fantasztikusan látványos, fojtogató és szemtelen – unalom. Ebben az esetben is ő írt és rendezett, ám végre megtalálta a maga helyét, persze ehhez egy tökéletes történetválasztás és egy jó casting is kellett. Nem, ez most nem pátoszos propaganda-reklám, nem is giccses – őszinte. Valóságos. Mint amilyennek minden filmnek lennie kellene, vagy legalább el kellene, hogy hitesse velünk

„Vörös szárny” hadműveletben négy katonát akcióba küldenek az afgán Hindu Kush régióba, az évszám 2005. Az alapszituáció ugye arról szól, hogy balul sül el az küldetés, nem is szeretnék spoilerezni, hogy miért – de annyit elmondhatok, hogy ebben a régióban bizony a tálibok vannak túlerőben és a hegyeken nem mindig van tökéletes kommunikációs kapcsolat – így saját magukra és döntéseikre vannak utalva.A cselekmény végig jó iramban halad, az első húsz perc sem volt vontatott, pedig itt kell vázolni az alapszituációt és a karaktereket. Az akciójelenetek és a dráma nem a kamerarángatással próbálja elhitetni velünk a történéseket, s nem az által valósul meg, hanem hagyja hatni magát a dialógusokat és a történetet – magas fokú profizmus ez itt kérem szépen.

ls1.jpgA megvalósítás végre nem a karakterépítésre és látványra, hatásvadászatra, hanem a folyamatosan pumpált adrenalin adagokra, drámai és életszagú eseményekre, valamint a kiszolgáltatottság által kínosan éles valóságra támaszkodik - egész jól és ezért örök hálával tartozunk Berg úrnak. Főbb szerepekben Mark Wahlberg, Taylor Kitsch, Emile Hirsch, Ben Foster és Eric Bana látható, majdnem mindenki jól hozza a magáét, a túlélésük által megkísérelt lehetetlen elérését mindannyian jól élik át, elhiszem nekik, hogy szenvednek és testvérként harcolnak a végsőkig.Majdnem a stáblistáig ropognak a fegyverek, folyamatos, feszült iramot diktálnak az üldözők és üldözöttek, sérülések, fájdalmak – halál egymásutánjában érik el csúcspontjukat. Piszok őszinte film, néha már úgy érezhetjük, mintha mi is ott lennénk, s egy-két kemény pillanat során mi is felszisszenünk, már nekünk is fáj, amit látunk. A kamera nem szégyellős, Peter Berg sem volt az, amikor úgy döntött, hogy mindent az első sorból mutat meg nekünk.

Természetesen a negatívumokat is meg kell említenünk, akad egy pár. Eric Bana karaktere jellegtelen volt, ezt egy abszolút kezdő is eljátszotta volna, talán jobban is. Talán nem az ő hibája, de nem véletlenül nem látjuk nagyobb szerepekben.S bár említettem, a film nem giccses, nem csücsül a tetején cukormáz – mégis egy-két haláleset olyanra sikerült. Tény, megtörtént esetet dolgoz fel, így a halálesetek egyfajta tiszteletadásnak is érezhetők – így viszont abszolút a helyén vannak a méltó megemlékezés miatti vizuális fejhajtások. A cgi-effektek néhol gagyin hatnak, de nincs is sok belőlük, szerencsére. Szerény személyem az utolsó akcióban nagyobb összetűzésre számított, de tény, így aztán tényleg „weloveamerica” film lett volna belőle, propagandára hajazó tetőponttal, látványos végkifejlettel. Nem lett.

 

 70%

 

A film adatlapja elérhető itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://kettoharminc.blog.hu/api/trackback/id/tr967653536

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.