Ahol a filmek jól érzik magukat

2:30

Vágyak szerelmesei / Thanks for Sharing (2012)

2015. szeptember 11. - kettoharminc

Őszinte leszek - ha nem ez a szereplőgárda, feltehetően nem néztem volna meg ezt a filmet. Mindjárt elmondom, hogy miért. Hivatalból szinte majdnem mindent jó lenne meglesni, de egész egyszerűen van, amikor kimaradnak dolgok. Szerettem volna többet kapni egy egyszerű dráma-vígjátéknál, már a film témájának fényében is. Számomra kedvesek azok a filmek, amelyek jól tudják ötvözni a humort a küzdelemmel - persze mértékkel, valamint stílusosan. Azok a filmek, amelyekben a szereplő szenved valami miatt, s az legyen bármilyen jellegű, a helyzetkomikum, valamint a pillanat megragadásának és átadásának hitelessége nagyon erős hátteret tud nyújtani egy mozifilmnek - ehhez szükségeltetnek a jó színészek. De vajon a rendező képes őket úgy terelgetni, hogy a pusztán zsigeri tehetségük úgy jelenjen meg a vásznon, hogy azon mi is szórakozzunk - vagy töprengjünk -, ne csak a szereplő? Meglátjuk...

A történet középpontjában három férfi áll, mindegyikük függő. Csoportterápiára járnak, amely során kiderül, hogy ki-hol tart a leszokási fázisban, vagy egyáltalán, hogyan alakul az állapota. Adam (Mark Ruffalo) már öt éve józan életet él, jól kezeli a néha feltörő érzéseit, míg mentora, Mike (Tim Robbins) már 15 éve nem fogott üveget a kezébe, valamint az egyetlen nő az életében - a felesége. Neil (Josh Gad) most kezdte el a csoportterápiát - nem igazán önszántából, hanem bírói elrendelésre. Három vonalon keresztül követhetjük a történet szálait, a férfiak életében semmi sem fenékig tejfel, így a lassú lefolyású sztori egyetlen nagy, de mégis három kisebb élethelyzetet mutat be nekünk - amely középpontjában a függőség, és annak feldolgozási fázisai, valamint az abból következő, egyéni hozzáállás - és annak eredménye - vizsgálható meg.

v2.jpg

Lassan, ám tartalmasan indul a film, ugyanis megismerhetjük a főszereplőket, megtudhatjuk, hogy milyen szintjén vannak függőségüknek. Nem sok mellékszereplő ad a sztori alakulásához, ám akik vannak, jól lépnek be a beszélgetésekbe és korrektül kontrollálják az adott szituációt. Elég jól építkezik a film, hiszen a függő szereplőink körül kialakult helyzetet, annak környezetét, magánéletüket, a csoportterápiákat mind-mind megismerhetjük - és tesszük ezt három szemszögből. Mindenkinek megvan a kis élete, így mindegyik szál más erősségekkel és gyengeségekkel operál. Természetesen nem lenne szükségszerű, hogy bárhol is sántítson a Vágyak szerelmesei, de ez sajnos itt eléggé megtapasztalható, néhol eléggé gyenge és indokolatlan a történetvezetés, nem kapnak elegendő képernyőidőt - a minket talán egy-egy szituációban jobban érdeklő - jobb esetek, események. Konkrétan mire belejönnénk, vagy akár át is érezhetnénk mondjuk Adam függőségét, a sztori átvált Mike-ra és így egy hullámvasút-effektust idéz elő bennünk. Ezt jobb karaktervezetéssel orvosolni lehetett volna - ám ezzel itt a negatívumok be is fejeződtek - nézzük meg mivel találkozhatunk még.

A csoportterápiák fontossága, légköre és berendezkedése jól jelenik meg a filmben, így abszolút átérezhető mentsvárat jelent ez mindhárom emberünknek - azon túl, hogy még egymáshoz is fordulnak, ha éppen segítségre lenne szükségük, amikor már nem igazán bírják tartani a normális állapotukat. Természetesen a belső hit, illetve annak megfelelő szinten történő tartása is fontos, a film egyik nagy erőssége az, hogy az egyén felé tereli a gondok valódi megoldásának szükségességeit - és ezzel nem is árultam el semmit, ne aggódjatok.

Korábban említettem, hogy elég lassan építkezik a film, amely ebben a történetben és ilyen témánál nem hátrány - de ez a lassúság egész végig kitart. Igyekszik láttatni, hogy mennyire mélyen és milyen magasan lehet egy-egy helyzet során lenni, na ehhez kellett volna az a plusz, amelyet a színészek nyújtanak. De nem teszik - na jó, talán egy-két kivétel akad. Mark Ruffalo karaktere Adam, aki ugye öt éve józan - belép az életébe egy nő, aki Gwyneth Paltrow. Nos, kettőjük között egyáltalán nem éreztem se kémiát, se az arra vajló hajlandóságot, annak átérzése tekintetében. Nem rossz színészek ők, sőt - húzónevek, de ez most elég kevés volt tőlük is, egyszerűn nem tudják átérezni, milyen súlyú karaktert írtak rájuk - ám, ha választani kell, mégis Gwyneth az egyik legjobb. Tim Robbins-t sajnálom, ugyanis néha előveszik őt, de hol van már A remény rabjai, vagy a Nekem 8 - hogy a legjobbat, a Titokzatos folyót ki ne hagyjam - átütő erejű színészi alakítása...De azért jól tartja magát, erős jellemet játszik el, megy is rendesen. Aki meglepett, az Josh Gad, ő az egyik legjobb a filmben, örülök, hogy egy ilyen színész kapta az egyik legfontosabb szerepet, de erről nem árulok el többet. Pink jó, de ehhez a filmhez - és ezzel azt hiszem lassan körvonalaztam is, hogy merre járunk éppen.

v1.jpg

Összegzésképpen el kell mondanom, hogy ígéretes műnek tűnt, részben az is maradt, de a fene egye meg azt a sok kihagyott lehetőséget, valamint azt az állandó hullámzást. Ez a film picit többről szól, mint a függőségről, talán inkább az őszinteség, valamint a belső akarathoz fűződő, olyan jellegű hozzáállásunk a fő mozgatórugó, amelynél embere válogatja, hogy mit is hoz ki belőle. Egy fontos témát dolgoz fel, olyat, amelyhez nem szívesen nyúlnak az alkotók, ám itt bevállalták, többnyire jól. Más kérdés, hogy nem tudja végig tartani a színvonalat, de a szereplők jól megválogatottak, annak ellenére, hogy hiányzik belőle az a bizonyos plusz. Talán ehhez mi kellünk, ugyanis nézőnként változó annak megértése és átélése, amelyet a vásznon/képernyőn velünk tudatni szeretnének - és ez nincs összefüggésben a téma iránti érett gondolkodással, pusztán befogadói jellemről beszélek. Lehet, hogy nem is hibás ez a film, csak őszinte? Ennek eldöntéséhez látnotok kell, de egy biztos: nincs katarzis, a mű folyamatosan adagolja a drámát, s teszi ezt néha lassan, de biztosan.

Talán az előbb már összegeztem is, de rövidre fogva - úgy érzem több volt ebben a témában, annak lehetőségeit nem teljesen meríti ki a rendező és az író, a színészeket pedig vezethették volna jobban is.

De talán pont ez a lassúság és hullámzás mutatja be legjobban a függőség témáját, annak különböző lehetőségeit. Értem ezalatt, hogy azért lehet ilyen kimért és kicsapongó, karakter-elhagyó és felkapó, mert a három főszereplő élete is ezekkel a szavakkal írható le.

Egyszerű film, nincs túljátszás - ami bizony öröm -, úgyhogy azt kell mondanom, a néhol kínos őszinteség, annak nehézségei és a rendezői hiányosságok ellenére nem tűnik ez olyan rossz választásnak. És inkább szól az őszinteségről, valamint az emberben zajló folyamatokról, mint a konkrét függőségről - s bár tudom, egyik táplálja a másikat, de amit látunk, az inkább eredeti, mint drámaian hatásvadász.

68%

 

A film adatlapja elérhető itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://kettoharminc.blog.hu/api/trackback/id/tr147777770

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.