Ahol a filmek jól érzik magukat

2:30

Volt egyszer egy vadnyugat / Once Upon a Time in the West (1968)

A 12. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmje

2015. szeptember 12. - kettoharminc

Az olyan klasszikus, a filmtörténelmet abszolút meghatározó alkotások, mint például a Volt egyszer egy vadnyugat, minden egyes megtekintéssel nyújtanak valami újat, csodálatosat. Ezer meg egy pozitív gondolat sorakozik fel bennem a film javára, mindet persze nem fogom és talán nem is tudnám leírni, de azért a lehetőségekhez mérten igyekszem. Sergio Leone zseniális meglátásai, grandiózus beállításai, Ennio Morricone feledhetetlen és máig libabőrt előidéző zenéi - ez a Volt egyszer egy vadnyugat, most pedig merüljünk el mélyebben a film nyújtotta élményekben.

Sergio Leone rendezőként olyan filmeket készített, mint az Egy maroknyi dollárért (1964), Pár dollárral többért (1965), A Jó, a Rossz és a Csúf (1966), vagy éppen a Volt egyszer egy vadnyugat (1968). Szinte mindegyik ott díszeleg valamennyi toplistán, persze nem érdemtelenül. Idővel mindegyik filmről írunk majd, de az 1968-as Volt egyszer egy vadnyugat a 12. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmje volt, így az élmény friss - s persze az sem elhanyagolható, hogy a film női főszereplője, Claudia Cardinale is ott volt a fesztivál megnyitóján, ahol Életműdíjat is kapott.

v1_1.jpg

Ha megnézzük, hogy az amerikai western milyen stílusjegyeket tudhat magáénak, Sergio Leone alkotása abszolút meglepetésnek számított a maga idejében, s talán még így visszatekintve sem mondunk mást a megtekintése után. Mint a legtöbb western esetében, itt is előfordulhat az, hogy elhangzik - "már megint egy vadnyugati, pisztolydurrogtatós adok-kapok", de ez jelen esetben bőven nincs így. Sergio Leone egy apró módosítást vitt véghez a film elkészítése során, méghozzá adott egy olyan alapanyagot a westernhez, amely előtte nem igazán volt tapasztalható: megtöltötte lélekkel, valamint ellátta leone-i hangsúlyhordozással. Mint a legtöbb kultfilm, ez sem volt teljes mértékben sikeres a maga idejében, de aztán később azzá vált, hogy aztán bekerüljön a halhatatlan westernfilmek közé. Leginkább a spanyol Almeria és az amerikai Monument Valley adta a forgatási helyszíneket, érdekesség, hogy a két terep eléggé különbözött egymástól, így egész egyszerűen áthordták a homokot Amerikából Spanyolországba. Mondani sem kell, hogy a smink és a ruha annyira hűen ábrázolta a filmben is megjelenő világot, hogy a nézőt már az első jelenettel képes volt magába szippantani.

A film története nem túl bonyolult, de mégis elsőre berántja a nézőt - egy kietlen vasútállomással indít, három, első ránézésre is marcona formával, akik a vonatot várják, vélhetően érkezik azzal valaki. Érkezik is, méghozzá egy ismeretlen férfi, akit csak úgy szólítanak, hogy a Harmonikás. A Sweetwater farmon Brett McBain várja új feleségének megérkezését, ám amikor a hölgy megérkezik, már változik a felállás - Jill, a hölgy magára marad. A környékbeliek tudni vélik, hogy ki követte el a McBain család elleni támadást, Cheyenne-re gyanakodnak, ám ez közel sincs úgy, ahogy gondolják - egy üzletember, Morton személyében érnek össze a szálak, akinek egy kegyetlen banda van a kezében, élén Frankkel, aki közrejátszik minden leszámolásban, amely csak a környéket érinti - ezúttal a vasút kiépítése, a tulajdonjogok és a pénz áll a háttérben...így minden szálat el kell varrni. Jill, Cheyenne és a Harmonikás ezt másképpen gondolja.

v2_1.jpg

A történet tehát hasonló a legtöbb westernéhez, adott a rossz, a megvédendő, valamint a kevésbé rossz - ebből pedig kialakul a háttértörténet, a viszonyok felvázolásra kerülnek, a nézőben is alapot építenek a látott mozzanatok. Amíg a legtöbb hasonló film a szórakoztatásra, valamint a történet görgetésére koncentrál, addig a Volt egyszer egy vadnyugat az érzelmekre helyezi a hangsúlyt - méghozzá minden lehetséges eszközzel, ami csak a keze ügyébe kerül. Mondanunk sem kell, hogy ehhez tökéletesen hozzájátszik Ennio Morricone máig legendás zenei felhozatala, ami bármikor is csendüljön fel - lásd a Harmonikás megjelenéseit -, biztosan olyan hatást ér el, hogy kirázza a nézőt a hideg. Bámulatosan megkomponált dallamok, fülbemászó, a történethez és a pillanatnyi helyzetekhez tökéletesen illeszkedő zenei háttér, erre szokták mondani, hogy tökéletes. És az is. A következő eszköz persze a látvány, a megjelenítés, amelyben Sergio Leone, valamint operatőre, Tonino Delli Colli (na persze a többiek is, akik valamit is hozzátettek a látványhoz, lásd vágás, színek, stb.) olyan közelikkel operál, hogy a feszültség, valamint a hangulat minden egyes pillanatban megragadja a nézőt, s ha innen nézzük, akkor úgy helyesebb kijelenteni, hogy az első pillanattól el sem engedi. Az igazi hatást tehát nem maga a film szövegezése, vagy a története jelenti, hanem azok a pillanatok, amikben minden szónál többet ér az, amit lát az ember - Sergio Leone és csapata megtöltötte a Volt egyszer egy vadnyugat összes mozzanatát érzelemmel és lereagálható érzésekkel, ott ül mellettünk, szinte az ölünkben a feszültség, a harag, meg úgy egyébként minden, amit csak el tudunk képzelni egy ilyen film megtekintése során.

Az élet mocskos és kőkemény oldalát nem szégyelli láttatni, érzékeltetni - nem rejtegeti el, hogy mit gondol, mit tenne - megteszi és a nézőnek ebbe bele kell törődnie, ahogy a főszereplőink is teszik. Mindenki éli a saját életét, gondolkodik, érez, arra játszik, hogy túléljen, a lehető legkevesebb veszteséggel. Itt is az éli túl, aki a legerősebb, ebben a karakterek segítenek egymásnak - néha abban, hogy a gyengébb elhulljon, de azért előfordul, hogy a közös kevésbé rossz érdekében olyanok is összekacsintanak, akikről nem is gondolnánk első nekifutásra. Bár szavakkal nagyon nehéz kifejezni mindazt, amit látunk, a hangulatot, pláne ha ennyivel magával ragad, akkor inkább átélni kell, mintsem beszélni róla. A hosszan kitartott képek, az arcokra mutató közeliek, mind-mind olyan húzások, amikkel tökéletesen bánik a film, a néző legbelső gondolatait elkapja, nem ereszti - amikor pedig azt várnánk, hogy vált a kamera, jön egy vágás, akkor még mindig a feszült hangulatú pillanatok maradnak előttünk, bőven túllépve elvárásainkat, de ugyanúgy fenntartva az érdeklődést. Mondhatnánk, hogy a lassúság eredendően unalmat is jelent, de ez közel sincs így - a végletekig szorongató, kitartó és könnyen el nem eresztő történetmenet van előttünk, de egyébként is, kinek van szüksége olykor szavakra, még akkor is, ha elvárnánk, ha olyan zenék, hanghatások vannak a Volt egyszer egy vadnyugat alatt, mint amit Ennio Morricone komponált? Na ugye. Ez tényleg az a mű, amit bárhol meghallasz, függetlenül attól, hogy milyen hangulatban vagy, felkapod a fejed. Egyébként is - egyetlen felesleges jelenet a filmben, még egy pillanatnyi vágókép sem mondható levegőben lógónak- ez pedig már eleve bravúr. Ha valamit megismételtem, az nyomatékosítást jelent - mestermű.

v3.bmp

Henry Fonda, Charles Bronson vagy éppen Claudia Cardinale mind-mind olyan színészek, akikre bőven úgy gondol (és gondol vissza) az ember, mint akik ténylegesen a legnagyobbak közé tartoztak, s míg a film létezik, addig tartozni is fognak. Bár Henry Fonda addig munkássága miatt kissé meglepő lehetett a nézők számára, tökéletesen alakította Franket, de ez talán senkit nem lep meg - a színészóriások, akik már a tekintetükkel is egy életet képesek leírni, szinte mindig maradandót alkotnak - ahogy most is tették. A Volt egyszer egy vadnyugat olyan ékes részlete a filmtörténelemnek, ami úgy fókuszál karaktereire, ahogyan más filmek nem is nagyon tudnak, csak szeretnének. Nincsenek hősök, anti-hősök, megmentésre váró királykisasszonyok, csak őszinte, nyers emberek, húsbavágó történet, az arcokra kiülő, élet okozta fájdalmak és persze brutális hangulat. Aki még nem látta, az pótolja, maradandó élményt nyújt - s ha előveszed 50-60 év múlva, akkor is óriási élmény lesz, libabőröz majd a kezed, hátad, mert ilyen alkotást nem minden nap lát az ember.

100%

 

A film adatlapja elérhető itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://kettoharminc.blog.hu/api/trackback/id/tr27781714

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

...elmúlik... 2015.09.12. 21:20:02

Alapfilm, de nagyon. Kihagyhatatlan.

bobbafet 2015.09.12. 22:31:20

Gyermekkoromban minden évben legalább egyszer leadta az tévé. Mindig megnéztem...

pobeda 2015.09.13. 05:39:55

@bobbafet: Karácsony és Újév között volt szokás. Mindig vártam.

kettoharminc 2015.09.13. 09:36:19

Bámulatos, kortalan film, az egyszer biztos. Tulajdonképpen bármikor megnézhető, még azok is nehezen eresztik el, akik nem különösen a western szerelmesei - megvan benne az a plusz, amiért ti is például mindig visszatértek hozzá. A jó film örök.

fidesz a mutyipárt 2015.09.13. 16:32:49

Egy apróság. Kiscsákó később a Bombajó bokszolóban játszik kedvenc pofozógépünkkel.

Sandokohn - a maláj jiddis 2015.09.13. 20:44:27

Zseniálisan jó film, örök darab. Évente, 2 évente megnézem.

Lajos Hosszú 2015.09.13. 20:59:59

A '70-es évek elején moziban láttam a filmet, de akkor még nem tetszett, mert valami nyugatiasabb westernre számítottam. Később, amikor már jobban megértettem a film lényegét, rájöttem, hogy ez talán minden idők legjobb westernfilmje. Mind a zene, mind a színészi alakítások mesteriek benne. Talán a Hét mesterlövész az, ami hozzá hasonlítható.

kettoharminc 2015.09.14. 11:15:53

@fidesz a mutyipárt: Valóban, jó meglátás :)

@Sandokohn - a maláj jiddis: Már mi is azon gondolkozunk, hogy újra betegyük a lejátszóba!

@Lajos Hosszú: Bizonyosan élmény lehetett volna akkor, frissiben megnézni a moziban is, de ez is olyan, mint a jó bor: meg kell érni hozzá. Korábban mi sem rajongtunk annyira a westernért, de idővel minden megváltozott :)