Ha azt mondom, hogy Csillagainkban a hiba, akkor a legtöbben tudják, hogy miről van szó. Az olyan filmek, amikben az élet igenlése és a betegség áll a középpontban, könnyen lehetnek sikeresek, ha megtalálják a megfelelő hangsúlyt, a jó karaktereket, és talán azt is, ami a legfontosabb: próbálnak valahogyan újszerűnek hatni, kiemelkedni a tömegből. Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni kicsit másabb film, mint a Csillagainkban a hiba, a továbbiakban nem is hivatkoznék erre a címre - sőt, teljesen más. Ez a film tipikusan olyan, amire tényleg nem számítanál - humor, fájdalom, fiatalok, élet, halál - csak szavak, de olyan csomagolásban, ami tényleg megérdemli a vastapsot. Akár kétszer is. Vagy háromszor.
A film rendezője videóüzenetben köszöntötte a magyar közönséget, sajnálta, hogy nem lehet itt a premieren. Elmondta, hogy személyes indíttatásból készítette el a filmet - olyan megvilágításban, ahogyan ő ténylegesen gondolja és érzi az elmúlást, valamint annak megközelítését. Mi pedig köszönjük neki, hogy el mert rugaszkodni a földtől, és kezdésnek akkorát dobbantott, hogy szerintem nem lesz olyan ember, aki ne bólogatna elismerően erre a filmre. A történet középpontjában a fiatal gimnazista, Greg Gaines áll, aki visszahúzódó természetű, de mégis igyekszik mindenkivel jóban lenni, tudniillik a gimis évek már csak ilyenek - ha nem alkalmazkodsz, kicsinálnak, legalábbis szerinte. A fiatal srác mondhatni csodabogár, de Earl is, aki nem pusztán gyermekkori barátja, hanem munkatársa is - közösen dolgoznak fel régi klasszikusokat, felveszik videóra a maguk olvasatában a sokak által kedvelt filmeket. Greg-et arra kényszeríti mamája, hogy barátkozzon össze Rachel-lel, azzal a lánnyal, akivel időtlen idők óta nem álltak már szóba egymással. Az apropó szomorú - a lányról most derült ki, hogy rákbeteg, így szüksége lenne egy kis támogatásra. A kötelező látogatás megtörténik, ami pedig azután következik, már egy különleges kapcsolat története, a javából...
Félreértés ne essék, máris le kell, hogy szögezzem: ez nem tucatfilm, nincs romantikus csók, szerelem, összebújás, egymás vállán sírás - tele van olyan váratlan húzásokkal, amik miatt ténylegesen elmondható, üdítő újdonsággal van dolgunk. Már a film elején megtapasztaljuk, hogy a rendező megközelítése váratlan, szinte ijesztően realista, mondhatni végre valósághű - tényleg így néz ki egy átlagos, de mégis különleges gimis, aki fél az élettől, de mégis megéli azt. A fiatal srác szülei kicsit bohókásak, édesanyja nehéz eset, folyamatosan nyaggatja, apja pedig elég érdekes figura - filozofál, fura kajákat próbál ki és megvan a tiszta, friss és kellően árnyalt véleménye az életről. Earl Greg munkatársa - nem barátja, vagyis de, csak Greg fél az elutasítástól -, együtt készítenek fura filmfeldolgozásokat, támogatják egymást. Greg szülői parancsra megy át Rachel-ék házába, a kezdetben hideg viszony hamar átfordul, minden megváltozik. A történet igazi érdekessége az, hogy visszatekintésről van szó, Greg mindazt, amit látunk a film során, leírja, összegzi, így fejezetekre is bontja, ez pedig segít mind a nézőnek, mind pedig a szereplőknek a különböző szintek meg-és átélése kapcsán.
A humor váratlanul üti fel a fejét, főhőseink természetéből fakadóan szinte állandó - a halál, a fájdalom kifigurázása hétköznapi dolog, a megszokott és elvártnak tekinthető tapintatosság hiányzik, de nem kell azt gondolni, hogy bunkó és idétlen - pontosak az arányok, valahogy sikerült úgy felépíteniük a karaktereket, hogy már puszta létezésük is ontja magából a helyzetnek megfelelő tulajdonságaikat, világnézetüket, személyiségüket. A színészek fantasztikus munkát végeztek, mindegyikükről elmondható, hogy beleadtak apait-anyait - ez pedig látszik minden egyes képkockán. Őszinte, tudatos megközelítése a halál témájának, a betegség feldolgozásának - nem a megszokott módon, de mégis befogadhatóan, úgy, ahogy még lehetséges elviselni a lét megszűnésének fázisait. A tragédia mögött meghúzódó dráma és vígjáték úgy omlik egymás karjába, mintha csak egy tökéletesen megkomponált dallamot hallana vissza az ember - legyen jó, legyen rossz az az életszakasz, amit Rachel átél, Greg ott van számára, hozzáállása pedig olyan, amilyet a helyzet éppen megkíván - vagyis Greg szerint, persze részünkről néha közel sem természetes. A legérdekesebb azt látni, ahogy kölcsönösen igényt tartanak a másikra - ez a folyamat az egész film kulcsa, ebben rejlik a varázs. Ehhez jön az, hogy mind a vágás, mind a megjelenítés tökéletes, a kameraállások hangulatkeltése erőteljes, a színek, legyen tél vagy nyár - fantasztikusak.
A film során részesei lehetünk a beültetett stop-motion animációs elemeknek, amik rendkívüli feladatokat látnak el, hosszan kitartott kameraképeknek, flashbackeknek - ezek mindegyike a színészek játékát erősíti fel, ha lehet ezt még hová fokozni. A történet erős, szinte magáért beszél - a betegség feldolgozásának több módja lehet, a fiatalok életigenlése olyan formát ad, ami szívmelengető, vidám, szomorú, fájdalmas. Olyan ez, mint egy hullámvasút - a beteg néha jól érzi magát, néha rosszul - a film ezt jól lereagálja. A mellékszereplők is kitesznek magukért, Greg töritanára is lendületet ad, ha éppen kell - mindenki összejátszik. A kémia kimagasló - talán ez a legfontosabb egység egy jó filmhez, de itt felsorakozik több, nagyszerűen eltalált alkotóelem: remek direktori munka, bámulatos casting, eltalált szövegkönyv, váratlan húzások és szépen keretbe foglalt coming-of-age sztori. A közönség néha felnevet, néha a könnyeit törölgeti - mintha csak a barátainkat látnánk a vásznon, annyira közel kerülnek hozzánk a főszereplők. A kliséket felhasználó, de azokat egyedien kifacsaró Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni újabb mérföldkő a filmtörténetben - pont az az alkotás, amiről évek múlva is beszélgetni fognak az emberek.
88%
