2005 nem tegnap volt. Eltel jó pár év, a Sin City rajongókat Robert Rodriguez próbálta morzsákkal és halogatással nyugtatni - ám a film csak nem akart éveken át elkészülni. Jöttek, mentek az ötletek, a lehetséges szereplők - és egészen 2014-ig kellett várnunk a folytatásra. A rendező néha mást helyezett előnybe, lásd a Grindhouse, vagy a Machete. Ekkor már nagyon közelinek látszott a második rész elkészítése és bemutatása, ám Rodriguez készített egy minősíthetetlen, Kémkölykök 4D című filmet, amit a világ azóta sem tud hová tenni - szerintem ő maga sem. Most itt van, megkaptuk, ám egy kérdés nem hagyott nyugodni a mozi felé tartva: vajon összecsapták a dolgot, vagy talán biztonsági játékot fognak játszani? Szóval nagyon féltem a vetítés előtt, hogy mire is számítsak majd. Egy dologban viszont biztos voltam: Frank Miller képregényét hihetetlen precizitással ültetik át a vászonra, ahogyan tették az első résznél is - a történet, karakterek, képi világ lenyűgöző, stilizált, a hősök narrációja pedig nagyon jó eszköz - amit nagyon jól is használnak. És az sem utolsó szempont, hogy a képregény szerzője, egyben a rendezője és forgatókönyvírója is a filmváltozatnak.
A cselekmények az előző részt lezáró eseményekkel folytatódnak, méghozzá Marv történetével. Hartigan meghalt, ám szinte semmi nem változott a városban, így megláthatjuk, hogy milyen megrázkódtatások és konfliktusok vezettek ahhoz, hogy Dwight egy teljesen új arcot kapjon, s mi vezérli éppen, valamint arra is fény derül, hogy Hartigan öngyilkossága után Nancy hogyan boldogul életével. Egy új figura is belép a képbe, az ifjú Johnny, aki egy merész szerencsejátékos, nem riad meg semmitől és senkitől, ám a városban nem jó összeakasztani a bajszát senkinek a nagy spílerekkel. A szálak legfőképpen az első részből kimaradtak, ezeket gazdagította Frank Miller új ötletekkel, s így születhetett meg a "folytatás", a Sin City: Ölni tudnál érte, amelyben három főbb szálon át követhetjük végig, mi is történik, időben hol az első rész vonalán, hol azt követően.
A Sin City: Ölni tudnál érte egy egyszerű folytatás jelleget visel magán, néhol az első részben megtapasztaltakat egészíti ki, máskor új eseményeket mutat be, s teszi ezt rendszerezetten, jól átgondoltan. A három vezérfonal Johnny, Dwight és Marv sztoriját bontja ki, amelyhez hozzákapcsolódik egy plusz, amely Nancy állapotáról és helyzetéről számol be. A húzóneveknek köszönhetően a színészi játék minőségével nem igazán kell foglalkoznunk, mindenki másért jó, a casting tényleg nem is lehetett volna ennél jobb. Az egyik szál, Johnny (Joseph Gordon-Levitt) egysége kevesebb műsoridőt kap, ám jól helyezték el a nagy egészben, olyan kapcsokat tartalmaz, amelyből megismerhetjük Roark szenátor személyiségét, habitusát - és mértéktelenül nagy uralkodói vágyainak kiteljesedését. Tehát hiába rövid, nagyon jól megírt, a lezárása pedig szinte tökéletes. A második szál Dwight-é (Josh Brolin), aki nagyon jó monológokat kapott, az ő története volt számomra a legérdekesebb, természetesen itt is voltak a legjobb és leghosszabb olyan blokkok, amelyek a nagy egészet voltak hivatottak kiegészíteni. Azt kell mondanom - nagyszerűen. Marv (Mickey Rourke) továbbra sem változott semmit, ugyanolyan badass és elég nagy szerepe van a Sin City-feeling építésében és szinten tartásában, valamint összeköti a három említett egységet. Nancy később lép be a képbe, bár végig ott van, mégis a film végén kapja meg a maga pár percét - ahol végül összeér az előbb említett három szál, ez tesz pontot a sztori végére.
A Sin City felépítése tehát így néz ki, nézzük meg mindezt részleteiben. A főszereplők nagyon sokszor narrálják azt, amit láthatunk, ebben nem találtam semmi kivetnivalót, nem volt semmi felesleges - talán akkor húztam picit a számat, amikor Mickey Rourke szájába olyan fordításokat adtak a magyar szinkron által, hogy én éreztem kellemetlenül magam - ,,nem most jöttem a hat húszassal". Értem én, hogy alkotói szabadság, de akkor csináljuk jól. Szóval a szövegkönyv jó, bár biztos vagyok benne, hogy egy-egy résznél lehetett volna még jobb, de nem éreztem hiányosnak, vagy meggondolatlannak. A narráció abszolút a képregényes világhoz köthető, de erről majd később. A három főbb szál úgy kapcsolódik egymáshoz, ahogyan Sin City él, nyüzsög, s vibrál - tehát bárki, bármikor és bárkivel összeakadhat, mindenki tudja, hogy kit kell elkerülni, s kivel jobb, ha jóban van az ember. Így a cselekmény nem kapkodó, nem tud egész egyszerűen kicsapongó lenni, ugyanis minden összefügghet mindennel - ha más nem, pusztán az életérzést tapasztalhatjuk meg, legyen annak tárgya a feleségét megcsaló rendőr, vagy egy óvárosi hölgy, aki jól bánik a fegyverrel.
A probléma ott kezdődik, amikor a néző már úgy érzi, hogy néhol picit vontatott a film, persze ez csak pár percig érezhető - de leginkább elég nehezen kezdődik el. Nekem is elég sokáig tartott felvenni a ritmust, hiszen nem minden nap lát ilyet az ember, meg ugye az a fránya 9 év is nagyon elszaladt. És ez bizony látszik - Frank Miller zseni, de valahogy nem gazdálkodott minden esetben jól a lehetőségeivel, nem tudta megugrani az előző részt, ezáltal az újdonság, mint érték, valahogy kiveszett az egészből. Nem, nem arról beszélek, hogy unalmas lenne, pusztán nem húz nagyokat, nem akar legendává válni senki és nem használ olyan eszközöket, amelyek után leesne az állunk. Az első rész megalapozta a sikert, a mostani pedig Robert Rodriguez és Frank Miller közösködése, amelynek az az eredménye, hogy születik egy "kiegészítő" rész. A különbség távolról nézve nagy, ám pusztán élvezve a filmet szinte észrevehetetlen - nézője válogatja majd.
Ám tény, a karaktereket jól mozgatják - amelyek közül a legjobb Eva Green volt. Hihetetlen, hogy milyen jól játssza ezt a karaktert, a femme fatal-t, ez a hölgy kérem szépen ütős. Csinos, vonzó, vág az esze és kíméletlenül kihasználja az embereket, mozgatva a szálakat, a maga akaratára formálva ezzel a körülötte kialakult, vagy kialakulóban lévő helyzeteket. Hiteles, nagyszerű - jó választás volt. Ennek ellenpéldája Josh Brolin, aki nem nagyon tud érzelmeket kifejezni, egyik filmjében sem kedveltem nagyon, itt sem lopta bele magát a szívembe - de valahogy jobban belegondolva, ez itt Sin City, ide ilyen ember is kell (gyenge magyarázat). Joseph Gordon-Levitt pimasz, fiatal és nagyon jól játszik - tetszett a karaktere, kiaknázta a lehetőségeit, még akkor is, ha nem kapott sok időt erre. Mickey Rourke kemény, erőteljes, nem válogat az eszközökben, szintén hozza a kötelezőt - nem véletlenül figyeltek rá nagyon. A szenátort játszó Powers Boothe is talált, jó választás volt (bár ő sem új karakter ugye), de lehetett volna egy gyenge színészvezetést is alkalmazni nála - szerencsére nem így lett. Jessica Alba jobban táncol, mint amilyenek a színészi kvalitásai - benne nem volt sok ebben a filmben.
A film képi világa egyedi, ez az többek között, amivel 2005-ben rabul ejthette a nézőt - ám most 2014 van. Talán tényleg az volt a legnagyobb probléma, hogy túl sok idő telt el a két rész között, ugyanis a nézők azóta megváltoztak. Na nem nagyon, csak éppen eléggé - a naturális ábrázolás (ugye ez erősen 18+-os alkotás), a leegyszerűsített, fekete-fehér képek felhasználása nem tud újként hatni. Nem képes erre, amelyhez a 3D sem tud semmi pluszt hozzáadni. Sőt, megkockáztatom, hogy egyenesen felesleges - ahogyan az első részt, úgy ezt is megnézhetjük szimpla 2D-ben. Ismét csak meg kell jegyeznem, hogy ettől függetlenül zseniális, s engem egyáltalán nem zavar, hogy a régi eszközöket látjuk viszont - ám valljuk be, nem üt akkorát, mint anno. Ehhez kellene az újdonság, amelyet a történet hordoz, ám itt is be kell vallanom: egyszerűen ellőtték az első résszel a legtöbb puskagolyót, amelyhez ez a rész pusztán adalék, egyfajta utánpótlás, amellyel a rajongókat akarták egy picit kiengesztelni, valamint végre létrehozni azt, amelyet már évekkel korábban megígértek. Pro ez vagy kontra? Mi ebből a következtetés?
Az, hogy amit kapunk az mind szép és jó. Tessék, vonatkoztassunk el most egy picit az első résztől, s nézzük egymagában a végterméket: öröm nézni minden egyes képkockát, a 3D bár felesleges, a kihasználás stílusa még mindig magával ragad. Azt hiszem megtaláltam a legjobb megfogalmazást: ez bizony tényleg egy filmvásznon megvalósított képregény, mintha én magam lapoznám képzeletben annak lapjait, s úgy, annak megfelelő hatásokkal nézném vissza azt. A jól megírt szálak erős alapot adnak, az idővel történő gazdálkodás és a párhuzamosan feszített bonyodalmak remekek, a karakterek változatosak és nem hagyják, hogy megszokjuk őket - amely itt jó, hiszen apró építőkockákként funkcionálnak, amelyeket a néző a maga kedvére építget - persze ehhez asszisztál a rendező -, s végül csak rajta múlik, hogy mit kap.
A szinkronnal nem volt problémám, ez már sorozatban a második film, amelynél szerintem egész korrekt hangokat kaptak a szereplők. A képi világról ugye beszéltünk, már nem tud sok újdonságot nyújtani, ám tökéletesen visszaadja a képregények hangulatát, amelyet bizony nagyon nehéz - így ezt is mindenképpen a pozitívumok közé sorolnám. A sztori szórakoztató, bár néhol kissé leül, de akkor is kihúzzák a karakterek fejlődései, amelyek más és más irányba haladnak, s elég változatosan érnek célba - ha célba érnek. Összegezvén, azt mondanám, hogy ez egy egyszerű és nagyszerű folytatás, kiváló képi világgal, de nem emelkedik az első rész magasságába. Miért? A hangulat és a stílus nem változott, ám a lendület és a hajlandóság a jobb megalkotására - ezúttal elmaradt.
Kevés az akció, néhol nyers - ám ez egy mocskos és a velejéig romlott folytatás/kiegészítés/pótlék, ami a Sin City történetének és hangulatának tudatában bizony mosolyra húzza szánk szélét. A rajongóknak tetszeni fog, azoknak, akik szerették az első részt - azoknak is tudom ajánlani. Hátránya, hogy nem tud sok újat felmutatni, viszont, amit látunk az tényleg jól hat. A blokkok erősek, mind kellő mértékben adnak az összhatáshoz, a képi világ ehhez segédkezik - na meg persze a húzónevek. Néhány szerep nyúlfarknyi, talán nem is túl jól kihasznált, de őszintén szólva egyáltalán nem érdekelt, hiszen, amit láttam, az jó volt - lásd Eva Green vagy Mickey Rourke, Joseph Gordon-Levitt.
Hiányzott a felhajtás, a szándékba vetett hit, a kitörni vágyás - így tényleg úgy érzem, hogy a rendező ezt kötelezőként húzta be, a társrendező pedig néha hiába dédelgette kedves gyermekét. Ennek ötvözete jelenik meg előttünk, amely egy olyan végeredményt ad, ami sokaknak szórakoztató lehet, sokaknak nem - ám egy biztos: a Sin City érzés 101%-ban megvan, a bűnös város jelző pedig tökéletesen illik rá, minden szegletét átjárja a gonosz és aljas valóság - amelyet nagyon régen nem láttunk ennyire nyersen, ám mégis nagyszerűen tálalva. Így viszont köszönjük a folytatást!
75%
