Ahol a filmek jól érzik magukat

2:30

Sráckor - Boyhood (2014)

2015. október 02. - kettoharminc

Filmet forgatni egy gyermek felcseperedéséről? Bemutatni azt, hogy hogyan nő fel, mi változik a környezetében, hogyan alakul át a családja? Ugyan, ez nem lehet annyira érdekes - gondolhatnánk. Ám egy pillanatra álljunk meg, s elmélkedjünk a dolgon. Láttunk már ilyen témában sok filmet, sokan próbálták átadni a felcseperedés mozzanatait, az életkorokból adódó élethelyzeteket, valamint a változást, amely ábrázolása nagyon nehéz feladat. Lehet ezt ezer meg egy oldalról megközelíteni, ám ahogyan Richard Linklater tette, úgy előtte még véleményem szerint soha, senki. Olyan eszközök használatára van szükség, amelyek érdekessé, s ismerőssé, átérezhetővé teszik a vásznon látottakat. Ebből a filmből hiányzik az akció, nincs benne űrhajó, sőt - még CGI sem. Nem találtam benne robbanást, nem lőttek le senkit, s nem volt benne mágia. Lehet ez a film jó? Lehet, méghozzá azért, mert úgy tárja elénk a rendező által 12 éven át készített történetet, ahogyan azt eddig senki más: életszerűen, megtartva a szereplőket, akik a vásznon, a szemünk láttára öregednek, s élik át a különböző szituációkat. 

Mason Junior hatéves kisfiú, most fogja kezdeni az iskolát. Testvérével és édesanyjával él együtt – előbbi Samantha, utóbbi pedig Olivia. Olivia elvált, ám az ex-férj, Mason,  kéthetente meglátogatja a gyerekeket, s teszi ezt azóta, hogy hazaérkezett Alaszkából. Átlagos fickó, aki igyekszik mindent megadni gyermekeinek, amikor találkozhatnak, ám mint tudjuk, ez nem mindig elég. Az édesanya újra visszaül az iskolapadba, hogy tovább képezze magát, segítve Mason és Olivia életét. Az idő pedig telik, fontos események jönnek-mennek, az emberek megváltoznak, felnőnek, egyesek maradnak - mások pedig elmennek. Mason életét követhetjük figyelemmel, egészen elsős korától az egyetemi felvételiig, s bepillantást nyerhetünk ezen 12 év kisebb, s nagyobb mozzanataiba, látva a más filmekben talán jelentéktelennek tűnő, de itt működő folyamatok hátterét, annak érzelmi töltetével, s fontosságával együtt, amely építi és alakítja Masont. A gyermekek, s legfőképpen Mason életének alakulása szinte valós időben látható a vásznon, így tulajdonképpen, amiről ez a film szól, az a nagybetűs: élet.

sr1.jpg

A film óriási erőssége az idő tisztelete, kihasználtsága, ugyanis nagyszerűen bánik e hitelesen nehezen érzékeltethető eszközzel. Nem pusztán a szereplőket érinti ez, szinte az egész filmet áthatja – s ez fantasztikus méretekben, s minőségben valósul meg a vásznon. Amerika e tizenkét évében is sokat változott – 2002 és 2014 között –, elég, ha a politika, a gazdaság, vagy a társadalom mindennapjait nézzük. Ezen változások a mindenkori jelen időben mutatkoznak előttünk, amely olyan őszinteséget és élet-leképeződést valósít meg, amelyet meg merem kockáztatni: sehol sem láthattunk még. A színészek nem maszkmesterek által lesznek idősebbek, hanem az élet formálja őket teljes valójukká, a környezet sem épített – itt bizony minden a világgal együtt változik. Az anyuka életét több partner érinti, megpróbál normális párt találni, aztán a tanulásban és tanításban leli meg önmagát – ezzel megtestesítve a dolgozó, s értelmiségi nő karakterét. Az édesapa nem tud alkalmazkodni, sportkocsival jár, zenél és a munka világával sincs kibékülve teljesen – de a szíve hatalmas. A gyermekek lelkére eleve hat az elvált szülők által okozott sokk, amely végig megbújik a történet minden egyes pillanata mögött. A legfontosabb itt mégis Mason, illetve az ő ,,átváltozása”, felcseperedése. Megismerhetünk mindenkit és mindent, ami hatott, vagy hathatott rá, ezzel szinte tökéletesen megismerve őt, s átélve mindazt, amelyet ő is megtapasztalhatott.

Nem beszélhetünk pusztán karaktervezetésről. A film forgatása során a Mason-t alakító színész is felnőtt, gondolkodása ugyanúgy alakult ki, ahogyan a karakteréé – s ez igaz lehet minden, a filmben feltűnő arcra, legyen az akár csak egy mellékszereplő is. A gondolkodásmód, világszemlélet, a tudás elsajátítása és az élettapasztalat, az előttünk legördülő 165 perc alatt megjelenítődik – és ez varázslatos.

Linklater 12 év alatt forgatta, apránként a filmet, nem is olyan sok pénzből, sőt. Ugyanazon színészeket használta, így az átlagos filmekben megtalálható szereplőváltások, maszkírozások, cgi-öregítések itt nem játszanak – minden színészt az élet formál és formált olyanná, amilyenként mi azt láthatjuk. A 12 év alatt változtak a zenei stílusok, a technológia, a ruházat s a haj, de elmehetünk egészen odáig, hogy a kapcsolatok kialakulását, s a szociális hálóval történő, az adott életkorra jellemző gondoskodást, ápolást is megvizsgálhatjuk – erre van lehetőségünk, hiszen zseniálisan láttat a rendező.

sr2.jpg

Láthatjuk, hogy a fiatal Mason álmai hogyan valósulnak meg, s ő miket tesz azért – Olivia válásait és életét is követhetjük, de Samantha és az apuka életét is tökéletesen kezeli Linklater. Nincsenek robbantások, akció, ám dráma van, elég erősen. Nincs olyan dolog a filmben, amely a való életben ne történhetne meg – s tényleg minden benne van: válás, költözés, pénzügyi gondok, ittas pót-apa, első autó, első munkahely, első barátnő. A szakaszok nem forgatókönyvi húzással vannak elválasztva egymástól, hanem Mason segítségével. Mason, ahogy idősödik, úgy változnak az adott témák, történetek, amelyeket a film éppen bemutat – minden jelenet egy életszakaszt ábrázol, amelynek van eleje, s mint mi is tudjuk, van vége is.

Rengeteg utalás van a filmben, legyen az világnézet, politika, vagy kultúra – minden a helyén van. Miért is ne lenne? Ez a film az életről szól, filmtörténeti mérföldkő, alapmű lesz – szerintem már most azzá vált – a hasonló alkotások elkészítői számára. Mindenkori aktualitások mellett nem mehetünk el a színészek játéka mellett sem - nagyon jók, önmagukat adják, átélik az adott pillanatot, abszolút jól szerepelnek, mindenki összeillik, s akarva, akaratlanul – ennyi év alatt a kémia is kialakult közöttük. Ezt a filmet tényleg maga az élet írta, s egy picit besegített ebbe Richard Linklater. Az apuka nagyon fontos szerepet kap, ugyanis a kétheti rendszerességű találkozás alakítja Mason életét is. Együtt változnak, adnak egymásnak, s az idősebb Mason nagyszerű tanácsokkal látja el fiát. S ezt sem úgy érezzük, hogy megírták előre – szimpla, atyai, örök érvényű mondatok.

A hitelesség mintapéldánya ez a film, a rutintalanságtól a profizmus felé halad – ahogyan nőnek a gyerekek, úgy lesznek egyre jobb színészek, s ebben nagy segítséggel vannak a szülők, s a mellékszál karakterei is. A színészek, s a valóságot leképező történet által úgy érezhetjük, hogy bármelyik szomszédunk, barátunk, rokonunk életéből kiragadható lenne a film bármely pontja, s pontosan ezért érezzük ennyire emberközelinek, s magunkénak minden egyes mozzanatát.

Ez a film minden korosztálynak, minden embernek kötelezően ajánlott, ugyanis mindenki tud majd vele azonosulni. Briliáns, s hiába 165 perces – én még ugyanennyi ideig szívesen néztem volna. Ilyen komplexen ábrázolni a világot több mint remek, és, ha azt hiszitek, hogy túlzó vagyok a filmmel kapcsolatban, kérlek titeket, hogy váltsatok rá jegyet, szerezzétek be valahonnan – hiszen ez egy alapmű. S nem egy a sok közül, amelyhez hasonlítania kellene legalább minimálisan a többi filmnek, hanem ez az a film, amilyennek egy alkotásnak lennie kell. Nincs benne semmi extra – csak a szemünk előtt változott a világ, ahogyan mi is, s ezt most más emberek játékán át, de megtapasztalhatjuk, s garantáltan gondolkozunk még rajta jó pár órát, napot, hetet.

sr3.jpg

Linklater csodát vitt véghez, ábrázolta az idő múlását, de úgy, ahogyan az ténylegesen megtapasztalható. Ilyenre pedig eddig még nem volt példa. Mély értelem, súlyos érzelmek – ám mégis könnyed. Ha egy szereplő éppen a háttérbe kerül, az pontosan úgy történik, mint az életben – talán éppen egyetemre megy, vagy lelki problémái vannak, így elszakad attól a körtől, ahová ő kezdetben tartozott, s most is tartozik, csak nincs jelen. Érdemes figyelni az apróságokat, a testi változásokat, a megbújó, karakterekben rejlő átalakulásokat - s érdemes egy-egy pillanatban megállni, s elgondolkozni arról, hogy ez a rendező srác vászonra vitte az életet. A film tehát elemi erővel csapott arcon, titkon számítottam rá, hogy a fesztivál egyik legjobb filmje lesz - de arra nem gondoltam volna, hogy műfajában a valaha készített filmek közül rögtön az első helyre ugrik. Mert így tett, s örülök, hogy láthattam - az biztos, hogy nem most utoljára.

Nem túlzok, ha azt mondom: filmtörténeti szempontból egy grandiózus filmmel van dolgunk. Van lelke, eleje, s vége - minden benne van, amit az ember csak el tud képzelni az életről. Egy átlagos, középosztálybeli család életszemléletét s változásait követhetjük nyomon, zseniális történetvezetéssel. 12 évig forgott a kamera, nem cseréltek színészeket, így mindenki, a szakaszokra bontott film során úgy öregszik, s úgy változik, ahogyan megvalósulnak előttünk. Az idő érzékeltetése rengeteg rendezőnél fontos tényező volt, itt  van az iskolapéldája annak, hogy hogyan is kell csinálni - s, ha tényleg akarja az ember, akkor bizony megéri évekig készíteni egy filmet, amely úgy áll össze végezetül, ahogyan felnő egy gyermek - kivétel nélkül adnak hozzá, s vesznek el tőle az évek, de mindig tart valahová.

90%

 

A film adatlapja elérhető itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://kettoharminc.blog.hu/api/trackback/id/tr987877840

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.