Ahol a filmek jól érzik magukat

2:30

Csillagainkban a hiba - The Fault in Our Stars (2014)

2015. október 16. - kettoharminc

Az élet sokszor nem igazságos. Olyan helyzetbe hozza az embert, amelyhez nem elég a kitartó küzdelem, vagy az ártatlanság - néha helyettünk dönt. Nagyon nehéz feldolgozni az olyan állapotokat, amelyek megváltoztatása nem egyszerűen emberfeletti nehézséggel bír, hanem olykor egyenesen lehetetlen. Mindannyian tisztában vagyunk bizonyos dolgokkal, ám az ember tényleg napról napra él, soha nem tudhatja, hogy milyen változást hoz a holnap - a legrosszabbtól a legjobb lehetőségig, bármi lehet. Más kérdés, hogy hogyan dolgozzuk fel mindazt, amelyet átélünk, vagy hogyan dolgozzák fel mások, s mi mit látunk abból. Jelenlegi filmünk két fiatal életén keresztül mutatja be a gyógyíthatatlan betegségeket, kitörő őszinteséggel és gyermeki bájjal, melyeket vágyak és célok erősítenek, de a mindennapok gyengítenek meg.

Nehéz ebben az esetben arról beszélünk, hogy lehet-e valami "jó" vagy "rossz" film, ugyanis különböző látásmódokat szemléltetnek, nincs két ugyanolyan helyzet. Ám itt mégis a legmélyebb érzelmek is előtörnek, s két, ennyire fiatal színész játékán keresztül tekinthetünk be a tinédzser szerelem, a betegséggel való küzdelem, valamint a napról napra átértékelt élet sürgésébe-forgásába: a Csillagainkban a hiba valóban arról szól, hogy bizony a hiba nem bennünk, vagy másokban keresendő, s a legfontosabb dolog talán az, hogy amikor minden veszni látszik - a remény és a kitartás erőt adhat. Még akkor is, ha az élet nem azt a sorsot írta meg, amelyre számítottunk, mikor még minden rendben volt. Ettől függetlenül felemelt fejjel kell előre tekinteni, s meglátni az élet apró örömeit - mert vannak, s lehet, hogy jelenlegi filmünk éppen ebben nyújt hatalmas segítséget, s hoz közelebb a valódisághoz, amelyet ilyen gyönyörűen és őszintén régen láthattunk.

csi2.jpg

Hazel Grace 17 éves, fiatal lány. Egészen apró volt, amikor súlyos betegséget diagnosztizáltak nála - gyógyíthatatlan, ám kezelhető tüdőbetegségben szenved. Élete minden pillanatában veszélyben van, többször az orvosok és a szülei jó időzítésének és a szerencsének köszönhetően maradhatott életben - sajnos a jövő nem sejtet jó kilátásokat. Állandóan oxigénpalackkal jár, ám igyekszik normális életet élni, annak ellenére, hogy nem hagyhatja el a városát sem. Szülei megkérik, hogy járjon el egy beteg embereknek létrehozott csoportba, ám ez először nem igazán tetszik Hazel-nek. A sors kegyes vele, ugyanis nagyszerű társra lel e csoportban, a szintén fiatal Augustus Waters már az első pillanattól kezdve vele tart. Ő a lábát veszítette el rákbetegség miatt, ám ő is megragad minden pillanatot, amely miatt élet az élet. Megismerkedésük után sorsuk összefonódik, s kettőjük történetén keresztül nyerhetünk bepillantást két fiatal beteg életébe, akik minden élményt úgy élnek meg, mintha az lenne az utolsó - s ők maguk sem tudják, hogy mennyi idő adatik meg számukra...

Egy újabb könyvadaptáció, idén már ez a sokadik. Kellemetlen irányba indult el a "feldolgozósdi", ugyanis a minőséget nem, ám a célcsoportot kielégítő, minimális eszközhasználattal és sablonokkal tarkított alkotásokat biztosító és biztosítani tudó rendezők és írók hozták a kötelezőt - amely ugyan pénzt és szórakozást adott/adhatott, ám tapasztalatot és levonható következtetést nem igazán. Úgy érzem, hogy olyan világban élünk, ahol a tinédzser, vagy éppen a felnőtté válás útjára térő fiatalok nem feltétlenül szembesülnek eléggé a vásznon azokkal a problémákkal, amelyek őszintén, minden kertelés nélkül, ám minőségien mutatják be azon mozzanatait az életnek, amelyekből meríthetnek. Bármit - lényegében mindegy is, a fontos az, hogy a néző gondolkozzon el, valamivel többé váljon, talán jobban átláthasson bizonyos dilemmákat - amelyeket mostanában előszeretettel elkerülnek a blockbusterek - ám szerencsére születnek olyan filmek, mint a Csillagainkban a hiba, amely ténylegesen arról szól, ami az élet, s nem pusztán átvitt értelemben értelmezendő a filmben látottak sokasága.

Nincsenek bulik, gyors autók, hősök és gyilkosság, csoporthoz való tartozást elősegítő szájbarágás, és még sorolhatnám. Van viszont erős sztori, az életből merített (a könyv írója a főszereplő hölgyet egy régi, kedves ismerőséről ábrázolta, aki ugyanezen problémával küzdött, ezzel is tisztelegve előtte) problémákkal, valamint azok feldolgozásának lehetőségeivel - egy romantikus dráma keretein belül, amelyben a határokat nem az érzelmek adagolása és az élet viszontagságainak kellő mennyiségű beinjekciózása adja, hanem a valósággal történő abszolút megegyezés, amely arra engedi következtetni a nézőt, hogy: ezen emberek közöttünk élnek, s az életünkből és neveltetésünkből, társadalmi helyzetünkből stb. merítendően határozhatja meg személyiségünk, hogy hogyan reagáljunk a látottakra - és, ami ebben a filmben előttünk megjelenik, az bizony szívszorongató, bárki és bármikor is nézze ezt. Miért? Miért gondolom, hogy totálisan mindegy ki nézi ezt, az biztosan meghatódik majd és a film üzenete eljut hozzá?

csi3.jpg

Azért, mert az ember, s úgy általában a film célközönsége nem meghatározható. Értem ezalatt, hogy legyen totálisan eltérő egyes emberek stílusa és kedvenc filmes műfaja, ebben a filmben mindenki megtalálja saját magát, méghozzá úgy, hogy kiismer bizonyos reakciók alapján sajátos jellemzőket. Ezt nevezhetjük átérzésnek, megértésnek. Ebben brutálisan nagy szerepet játszik a film természetessége, a sztori vonalvezetése, a párhuzamos problémamegalkotás láttatása, valamint a színészi játék. Vegyük is végig szépen, hogy miről is beszélünk. A haldokló tinédzserek középpontba állítása eredendően erős és súlyos, ám a filmnek nem is a hatásvadászat a célja, sokkal inkább az élethűség és a valóságba történő beavatás. Ebben, a fiatalok szerelméből induló, betegségből fakadó problémák és mozzanatok által lüktetővé váló történetben nincs szó a tökéletességről: az élet apróbb élvezeteit, kérdéseit együtt fedezik fel, hiszen nem tudhatják, hogy mennyi idő van hátra. A film ebben erős, folyamatosan úgy adagolja a látottakat, hogy mi magunk sem tudhatjuk meddig tart a boldogság, meddig tart az öröm - s mikor ébred fel légszomjra és verejtékezésre, halálközeli élményre bármely főszereplő. Hangsúlyozom, nem hatásvadász, mindinkább súlyos, az ember hajlamos a kettőt összekeverni: bizonyos elemek ismerősek lehetnek, ám olyan jól válogatták a színészeket, hogy szerény személyemnek egyszer nem jutott eszébe, hogy "játék" lenne részükről - nem, kőkemény, valódi átélés, amelyben a mindannyiunk életében szereplő sablonok és megszokások ugyanúgy feltűnnek, mint itt, csak jól adagolva és még jobban ábrázolva.

Tökéletes generációs mozi, amely olyan alapokat fektetett le, amelyre inkább kellene alapozni, mint vámpíros élménykimaxolásra. Hagyjuk is - ennek a filmnek lelke van, nézése közben beléd kapaszkodik és nem ereszt el. Ebben Shailene Woodley és Ansel Elgort párosa briliáns eredményt hoz, nagyon sokban rajtuk múlik és múlt a film sikere. Ez a páros A beavatott című filmben testvérpárt játszott, itt pedig az életükért küzdő szerelmeseket. Bármit is játszanának, hihetetlen jól működne - átérzik szerepüket, nincs bennük hiba, jó volt a casting, amelyre még John Green is azt mondta, hogy soha nem gondolta volna, hogy ennyire jó kezekbe kerülhet a regénye feldolgozása. Shailene olyat játszik itt, hogy az összes többi kortársa nyugodtan mehet hozzá tanácsokért, ugyanis ezt kihívás megvalósítani, ilyen színvonalon és lendülettel, átéléssel - hatalmas ígéret, remélem nem fog elkallódni és jól fog választani a címek közül. A mellékszereplők hihetőek, bár nem lubickolnak annyira, mégis jól átérezhetők mind a szülői, mind a baráti szerepek összessége.

Eredeti nyelven láttam anno, ám a szinkronos verzióba is bepillantást nyerhettem - jelentem, egy szavunk sem lehet, ez is nagyszerű. Pekár Adrienn és Czető Roland rengeteg időt töltött a szinkronszobában, meg is lett az eredménye: követendő példa, ahogyan átszellemülnek.

csi1.jpeg

A fájdalom igazi, a szerelem valódi, a filmélmény pedig rengeteg következtetésre ad okot, amelyek arra vonatkoznak, hogy hogyan is érdemes kezelni bizonyos problémákat, rálátást ad arra, hogy két fiatal - akik különbözőségüknek köszönhetően jól képviselik generációjukat - miként válik úgy éretté és életélményekkel telivé, hogy tulajdonképpen egyetlen dolog biztos csak az életükben, s az az a pont, amely senkinél sem elkerülhető...s ettől annyira fájdalmas, ám végtelenül tanulságos és őszinte.

A film bizonyos pillanataiban azért nagyokat nyel az ember, tény - hihetetlen őszinteséggel ábrázolták két fiatal életét - s azt az időt, amennyi még hátra van belőle. A szomorúság és a humor váltakozása folyamatos lendületet ad, kitart egészen a végéig, leköti az ember figyelmét - egyenesen odaszegezi a képernyő elé. A szereplők valóságosnak hatnak, minden mozzanatuk életszerű és fájdalmas - ám szerethető és hihető, tökéletes. Negatívum nem feltétlenül található, aki akar, az úgyis talál majd. Véleményem szerint a hatásgenerálás itt a lényeg, amely arra engedett következtetni, hogy ez a film nem azért készült, amiért mostanában a többi tini-adaptáció-minimál-sablonfilm. Azért, mert ezt is látni kell, érezni kell, tudni kell - és kell. Sok a kell, ám én inkább ezt a filmet ajánlanám kedves és fiatal barátaimnak, ismerőseimnek és ismeretleneknek egyaránt, s erősen arra ösztönözném a szülőket, tanárokat, hogy ezt a filmet mindenképpen mutassák meg a fiataloknak, ugyanis ebből lehet tanulni - vámpírok nem, ám valódi érzelmek léteznek.

80%

 

A film adatlapja elérhető itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://kettoharminc.blog.hu/api/trackback/id/tr47973683

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.