A Doboztrollok azért ragadta meg a figyelmemet, mert a bemutatóból visszaköszönő látványvilág és a mondanivaló őszintének tűnt. Tudjátok milyen az, amikor próbálják lenyomni a torkotokon a tanulságokat - na, ezt nem szerettem volna most, ám az tény, hogy első rákacsintásra megmondtam, hogy mi lesz a története, a vége, hol lesznek a fordulatok és sorolhatnám. Ám a stílusjegyek miatt mégis jegyet váltottam rá, megnéztem - és hagytam magam: gondoltam, egye fene, csalogassa elő nyugodtan a gyermeki énemet. Persze folyamatosan figyeltem, felírtam még előtte magamnak ezt-azt, ám a legfőbb kérdések nem a jó történet mesélésére, vagy a tanulságokra, illetve azok megvalósítására irányultak, hanem az egyediségre, a sajátos jellemzőkre. Összegezvén: nem arra voltam kíváncsi, hogy mit, hanem azt, hogy hogyan mondja, képes-e a tetszésen kívül valami mélyebb érzés kiváltására.
Sajthida utcáit félelmetes lények tartják rettegésben - az tény, hogy félnek tőlük, ám egyáltalán nem lenne erre ok, de a legendák már csak ilyenek. A Doboztrollok éjszakánként előbújnak a csatornákból, hogy megfosszák a város lakóit egyes tárgyaiktól, s nem a gyermekeiket rabolják el, vagy a sajtjaikat - ugye, hogy annyira nem is rémes ez? Ám ezt az emberek nem tudják. Az aranyos, dobozba bújt lények születése óta nevelnek egy srácot, aki az Eggs névre hallgat. Szegény árva, de nagyon figyelnek rá, s ahogyan cseperedik, ő is úgy tanul bele a gyűjtögető életmódba. De nem ilyen egyszerű az élet! A gonosz Archibald célba veszi őket, el akarja tenni a doboztrollokat láb alól, hogy ezzel is előkelőbb körökbe tartozhasson. És itt lép képbe a fiatal, ám okos Eggs - ő alkothat hidat a világuk, s az emberek világa között - bár ez előzetesen nagyon nehéz feladatnak tűnik: változás közeleg!
Az animációs mesék mindig megosztják az embereket. Vannak olyan alkotások, amelyek nagy figyelmet kapnak, annak ellenére, hogy nem feltétlenül jobbak, mint egy kevésbé promotált alkotás. Előfordul olyan eset is, amikor előtör egy jó film, amely őszinteségével, "függetlenségével", vagy akár csak a hatásgeneráló módszereivel megragadó. Jelen filmünk bemutatójának megtekintése után egy szó jut eszembe: Coraline. Aki látta a Coraline, a titkos ajtó című animációs mesét, az rögtön tudni fogja, hogy milyen stílusirányzatot véltem felfedezni - amely itt is erősen visszaköszön. Aki még nem látta volna, annak úgy tudnám leírni, hogy az inger és a látvány olyan szorosan együtt mozognak, hogy a történet szinte másodlagossá válik, a történet fontossága megbújik az ábrázolt világban helyet kapó finom ecsetvonásokban, így érzelmi vonalon hihetetlen erővel bír. Az animáció képes olyan érzelmek megmutatására is, amelyet tökéletessé lehet fejleszteni, ugyanis az alkotó nem kell, hogy a színész képességeire hagyatkozzon - csak a képzelet és a tehetség szabhat határt.
A stop-motion és a cgi a Doboztrollok egyik nagy erőssége, amely azok váltakozásában, megválogatásában rejlik. A stop-motion megvalósítás "ijesztő", élettel tölti meg az élettelent, látvány tekintetében pedig magával ragad és ezáltal a mesemondás bájos, szelíd, s szokatlan. A Doboztrollok által nyújtott látványvilág a történetre szőtt különlegesség, amely élmény tekintetében sokat ad a nézőnek, aki a sztori mögé lát, az rögtön észre is veszi, hogy a kirekesztettség ábrázolását láthatjuk, amely lehet éppen az alkotók valóságos érzése, vagy egyszerűen csak egy eszköz. És itt van az igazi választóvonal, hiszen a film eleve a szóbeszéd és a valóság peremén inog ide-oda, s dől el valamerre - amelyet itt most nem írnék le. Egész egyszerűen arról van szó, hogy az emberek által kreált, akár szájról szájra terjedő híreket, meglátásokat, alaptalan következtetéseket megduzzasztják, a tőlük eltérőket előbb valamely tulajdonságuk miatt kirekesztik, majd ezen meglátás mögé többen beállnak. Ha ez megtörtént, akkor az "elszakadók" kreálnak egy világot, amelyben a vélemény és a tapasztalat alapú megismerés egyáltalán nem ugyanaz. Így születik meg a jó és a rossz, a lenézés, szánalom - s a Doboztrollok és az emberek helyzete is így ábrázolható.
A horrorfilmek egyes sajátosságai fellelhetők, apróságokban ugyan, de kikacsintanak a néző felé. A horror pedig hat, méghozzá nagyon mélyen - ha jó. Tévedés ne essék, ez nem az a stílus, apró gyermekeknek is bátran ajánlanám, ugyanis a tapasztalatiságot ezen módon ábrázolva is nagyszerű visszalátni - amelyet ők is értékelni fognak, de talán még teljesen máshogyan. A képi világ szeszélyes, csodálatos, egyúttal elbújtat egyes érzelmeket, amelyek jobban is kibontakozhattak volna. Az, hogy ijesztő lehet a karakterek és a fizikai komédia együttese - stop-motion megoldás -, az sanszos, ám így válik grandiózussá és széppé. Nem egyedi, láttunk már ilyet - de mégis, véleményem szerint ez a fajta ábrázolási mód sokkal élettel telibb, mint bármi más, ami animált. Rengeteg olyan elem bukkan fel, amely többet ad számomra, s akár a többi néző számára is, amely jobban összefonja az érzelmeket, mint egy közönségtudatos családi film. De tényleg - ám ehhez megfelelő érettség és nyitottság szükséges, amely nem biztos, hogy mindig adott.
Olykor keserűen őszinte, néhol feledni való, sok az ugrás ilyen tekintetben. A rajzolt karakterek hűen tükrözik a társadalom rétegzettségét, a szomorúság és a felcseperedés elnyomóan valóságos pillanatai pedig pár nap után is szomorú montázsként köszönnek majd vissza (Eggs története). A lények dobozokat használnak, hogy elrejtőzzenek, biztonságot nyújt számukra. Rengeteg oldalt betöltően lehetne filozofálni, hogy milyen áthallással bír ez, vagy más, ám ezt rábízom mindenkire. Ez egy csodálatos film, ám vékony rétegnek készült - nincsenek nagyon telített színek, a hangok sem erőszakosak, nem tolakodik egyik egysége sem: talán pont annyira adagolja a mértékek által beállított építőelemeket, mint maga az élet.
A Doboztrollok szemtelen sötétsége ad irányadó világosságot a helyes út felé, amely az őszinte és felszabadult alkotást hivatott célként jelezni: nem lehet minden mese ilyen, de, ami mese és őszinte szeretne lenni, az legyen ilyen. Ez ilyen egyszerű. Klasszikus nem valószínű, hogy lesz belőle, a Coraline sem lett az, vagyis nem olyan utat szánt neki a közönség. Akik azonban látták és megbecsülik, azok a Doboztrollokat is fogják, ugyanis a látvány mögé bújtatott sztori itt előtör és megragad. Na, nem szó szerint, bár a mai 3D technológia segítségével talán egy kicsikét. Ja, és véleményem szerint lehet a filmkészítést tisztelni, s amennyiben a respekt még számít valamit, akkor a Doboztrollok egy szerelemgyerek.
A Doboztrollok nagyszerű próbálkozás, sajnálatos módon nem kap ez a terület akkora hype-ot, mint más. De ezen kívül véleményem szerint csak pozitívumokat mondhatok el ezen alkotásról, ugyanis nagyszerűen, őszintén és hűen ábrázolja a valóságot, illetve annak egy bizonyos szeletét. A karakterek még csak nem is igazán szerethetők, talán nem is lehet ebben a filmben semmibe "beleszeretni", s pont ez az erőssége: a távolságtartás, amely pontosan azért ránt be, mert nem enged eléggé közel.
Jól csomagolt sztori, amely nem túl hangsúlyosan, inkább érzelmekkel és egyedi megvalósításokkal húz nagyot, s hiába kiszámítható, hiába tudom mit látok majd, azt nem tudom, hogy mennyire mélyen érint meg. És ez erős, ahogyan a filmbéli utalások is, kezdve az emberi személyiségek ábrázolásával, a trollok társadalmunkra vetített képével, a túlzóan hozzáértő túlkapásokból eredeztethető rosszindulattal...s folytathatnám, de nem teszem: legyen elég annyi, hogy lenyűgöző, mély - ezért nem ajánlanám mindenkinek.
70%
