Ahol a filmek jól érzik magukat

2:30

Holtodiglan - Gone Girl (2014)

2015. október 16. - kettoharminc

Házasság. Párkapcsolat. Lehetőségek sokasága, sorsok és fordulatok, különböző karakterek összefonódása és lényük kiteljesedése, tapasztalat. Magyarázhatnánk többféleképpen, ám a végeredmény ugyanaz lenne: mindenki valahonnan valahová jut, tart, legyen az akár egy lépésnyi, akár óriás léptékekkel mérhető "távolság" - persze a kapcsolatok szempontjából nézve. Ha engem megkérdeztek volna, akkor kapásból David Fincher nevét dobtam volna a kalapba, amikor felmerült a Gone Girl megfilmesítése. Gillian Flynn írta az eredeti művet, még 2012-ben - amelyre rá is rabolt a Harcosok Klubja rendezője, s milyen jól tette!

Nick és Amy nemsokára megünnepli az ötödik házassági évfordulóját. Boldogok, rengeteg pénzük van és kiegyensúlyozott az életük, legalábbis első ránézésre - ám az évforduló reggelén a nő eltűnik, s fény derül rögtön pár rejtélyre is: a párnak volt pár félelmetes, sötét titka. Mindenki Nick-re gyanakszik, úgy érzik, hogy ő a tettes Amy eltűnése ügyében. Ügyetlen, s rosszul kezeli a helyzetet - ezzel pontosan saját magára tereli a gyanút, nem könnyíti meg helyzetét. Csak húga, Margo bízik benne - Nick pedig hiába bizonygatja ártatlanságát. De akkor ki a tettes? Hogyan magyarázhatók meg a hirtelen felbukkanó titkok? Talán a válasz azokban a mozzanatokban rejlik, amelyek minden család életében előfordulnak egyszer-egyszer, ám, ha ezen apróságok közül, akár csak egy is elharapódzik, az könnyen sötét fordulatokat tartogathat...

holt1.jpg

Így írtam róla az ismertető résznél, az alapszituáció tehát bárkivel, bárhol és bármikor előfordulhat, még akkor is, ha a mértékek nem is egyeznek a filmben láthatókkal. A legőszintébben írom, hogy a film megtekintése előtt nagyon sokat vártam, s talán még azzal is többet kaptam - valamit adott és valamit el is vett. Ezt kivesézem: piszokmód cinikus a Holtodiglan. Elemi erővel hat, a film eszközei között a hatásvadászatból még egy porszemnyit sem lehet tapasztalni. A valós életből merített ötletek/történetek a legzsigeribb reakciós folyamatokat képesek kiváltani az emberből, így akarva-akaratlanul az ember tudatos, és tudatalatti visszajelzései őszinte és felvilágosító hatást váltanak ki - embere válogatja, hogy milyen mértékben. Csak a legkomolyabb rendezők képesek az érzéseink olyan értékű és minőségű meg/feldolgozásaira, akik tudatosan nyúlnak a realizmus és a személyiség olyan megközelítéséhez, amely felvázolja a valóban lehetséges kimeneti eshetőségek egyikét.

A Holtodiglanban egy olyan perc sincs, amelyre azt mondtam volna, hogy nem odavaló. Minden mozzanata gondosan felépített, s néhol olyat húz, amelyre nem számítana az ember. Ahogyan halad a történet előre, úgy veszi észre a néző, hogy alkalmazkodik a megjelenített szerepekhez, magában dönt, illetve érvel - majd ezen meglátásait a film kőkeményen átírja, de úgy, hogy elismerően bólogatunk - az embernek nincs ideje felfogni a látottakat, mert annyira élethű és valószerű, hogy automatikus reflexeink azért küzdenek, hogy ez valójában nem lehet így. Pedig így van. A filmben felbukkanó fordulatok mesterien adagoltak, párhuzamosan vezetett szálak és múltbéli visszatekintések tarkítják a sztori vonalvezetését. Néhány egysége nehezen elhihető, ám annál realisztikusabb - a média kifigurázása és a társadalmi állapotok ilyen téren történő megvilágítása erősen abszurd, olykor átcsap fekete komédiává, de a legjobb elemeket használja.

holt3.jpg

Ha van film, amely a végén fejbe ver, akkor az ez. Ez egy FILM. Nem rugaszkodott el a valóságtól, az életből merített és ezt a legnehezebb megvalósítani. Nem kreált hősök, hanem a hétköznapi ember áll a középpontban, méghozzá olyan szinten és minőségben ábrázolva, ami igazán átérezhetővé teszi. Bámulatosan vegyíti a thriller és krimi elemeket, a lendületből nem veszít egyszer sem. A végtelenül leegyszerűsített verziómban úgy gondoltam, hogy ez a film szórakoztató. A kibővített verziómban pedig úgy vélekedtem, aludva egyet a hatásra: szórakoztató, a maga módján. A krimi egységek a mellékszereplőknek hála hihetők, ők is felkavarják a vizet, persze nem az állót, hanem úgy egyáltalán. Mindenki a saját dolgát végzi, de minden összefügg mindennel - és itt következne a spoileres rész, hiszen olyan szintű és mértékű építkezés folyik a filmben percről percre, hogy tényleg csak az alapszituáció vizsgálható meg, még azt sem írhatom le, hogy kit kell figyelni, ki az, aki kevésbé számít. Ez csak a legutolsó másodpercben derül ki - és ezt tessék komolyan venni. Ez a film leköt a legutolsó képkockáig - amely...És itt befejeztem.

Hogy fájdalmasan hosszú volt-e a 149 perc? Nem, de a film igen. A párkapcsolati buktatók és tapasztalatok megmunkálása és kiteljesedése olyan szintű valóságalappal rendelkezik, hogy még most is ezen a filmélményen gondolkozom. A feszültség és annak felkeltése, fenntartása A-kategóriás, ám ez az írónőnek is köszönhető, ugyanis az ő érdeme leginkább a történet. A megvalósítása Fincher-é, így kéz a kézben ballaghatnának el a naplementében, de már nem bíznék egy ilyen frigyben. Egyben biztos vagyok, s ez a következő: ez egy tökéletes könyvadaptáció. Így kell elkészíteni, vászonra vinni egy könyv történetét, sehogy máshogy. Tökéletes.

holt2.jpg

A színészek zseniálisak - s tudom, hogy nagyon sokan nem szeretik Ben Affleck-et, de itt valóban nagyszerűen alakít. Pontosan azt a karaktert játssza és azt a személyiséget építi fel, amellyel a valóságban is felruháznánk őt. És Rosamund Pike? Ő is fantasztikus. Tudom, dobálom a jó jelzőket. De megsúgok valamit - kettőjük közül - spoiler-alert miatt nem mondom meg ki- valaki bizony díjakat fog kapni az alakításáért, mert annyira piszok őszinte és kőkemény. A mellékszereplők adnak a sztorihoz, de őket sem írnám le, hogy kik ők, hiszen az is árulkodó lenne - vezetnek minket, mindenki épít és néha kipöcköl egy téglát az általunk felépített, képzeletbeli "most már értem" víziónkból. Nem, nem értjük - csakis a legvégén. Rengeteg kérdést vet fel ez a film, de a válasz és a folyamatosan adagolt társadalomkritika és kép ott lebeg végig az orrunk előtt. Vagy mellettünk. Nem tudom - de azt igen, hogy Fincher-nek örök hála, hogy 2014-ben láthattunk és láthatunk egy olyan filmet a moziban, amely minden, csak nem szórakoztató. Ja, korábban azt írtam, hogy az? Áh, apró hiba...vagy...nem árt jobban odafigyelni?

Köszönöm, köszönöm és köszönöm. Baromi jó alakítások, zseniális vonalvezetés, kőkemény végszó és annyira nyers tálalás, hogy az ember gyomra beleremeg. De nem azért, mert rossz, hanem azért, mert annyira valós. David Fincher filmje kötelező, leginkább arra enged következtetni ennek elkészítése, hogy a rendező piszok mód megunta, hogy tele vannak a mozik repkedő szuperhősökkel és elrugaszkodott gondolatokkal. Meg persze azért, mert imád rombolni - leginkább álmokat, ahogyan azt tette itt is. A film és a könyv vége nem egyezik, így lehetőségetek nyílik mindkettőt "elfogyasztani", így egyszerre két oldalról lehet megvizsgálni a párkapcsolatokat és úgy a mindennapi életet érintő drámát - vérfagyasztóan vicces, s a végén pedig rájön a néző, hogy a katarzis nem a filmben játszódik le: sokkal inkább a nézőben.  

80%

 

A film adatlapja elérhető itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://kettoharminc.blog.hu/api/trackback/id/tr577973661

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.