Ahol a filmek jól érzik magukat

2:30

A mindenség elmélete - The Theory of Everything (2014)

2015. november 10. - kettoharminc

Nem néznek csúnyán az emberre, ha éppen nincs otthon az elméleti fizikában. De azért az valószínű, hogy jó eséllyel szinte mindenki ismeri Stephen Hawking professzort, aki 21 éves korától motoros neuronbetegségben szenved - így nem pusztán járásképességét, de idővel testének minden kontrollját elveszítette, legalábbis azokat, amelyeket az agyi idegek vezérelnek. Első feleségét, Jane Wilde-ot még 1965-ben ismerte meg, aki az első pillanatoktól kezdve ott volt Stephen számára, kitartott mellette. A mindenség elmélete Stephen és Jane megismerkedésétől kezdve meséli el kettőjük történetét, természetesen érintve Hawking munkásságát, érdemeit is.

Hawkingot kezdetekben különösen foglalkoztatta a világegyetem keletkezése, a fekete lyukak, de az időutazás elméletéről is folytat(ott) kutatásokat. A mindenség elmélete nem az a tipikus életrajzi alkotás, amelyet megszokhattunk egyes írók, színészek, vagy úgy egyébként bárki esetében - A mindenség elmélete két fiatal találkozásáról és az általuk megtett útról szól - s a dolog pikantériája, hogy éppen a történet magvát egy későbbi, világhírű elméleti fizikus, valamint egy francia/spanyol költészetben jártas hölgy alkotja. A film életük minden pontjából/állomásából kiragad egy szeletet, abból a sorsból, történetből, amelyhez nem kevés kitartás, erő és bátorság kellett.

min3.jpg

James Marsh felidézi bennünk A mindenség elméletével a film azon funkcióját, melyet manapság talán eltűnni látunk: az érzékeny, egyedi stílusú életrajzi drámákat. Első nekifutásra rögtön az Egy csodálatos elme jutott eszembe, talán azzal a filmmel tudnék igazán párhuzamot vonni. De nézzük, miről is szól A mindenség elmélete: a tudomány útját választó Stephen Hawking 1963-ban a Cambridge-i Egyetem padjait koptatja. Feltett szándéka az, hogy találjon egy univerzális, egyszerű és átlátható egyenletet az univerzum tudományos megtámasztására. A maga kis világában élő, ám barátaival gyakran kimozduló fiatalba belebotlik Jane Wilde, a bölcsész leányzó, s nem sokkal később egymásba szeretnek. Egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően kórházba kerül Stephen, ahol alapos kivizsgálásnak vetik alá, melynek eredménye sokkoló: motoros neuronbetegségben szenved, talán két éve van még hátra. Fokozatos leépülés, mozgás teljes megszűnése, beszéd akadálya - ám Jane ennek ellenére kitart mellette, jóban-rosszban. Jane bátorítja Stephent, hogy fejezze be doktorátusát, amely az univerzum keletkezéséről szól. Később családot is alapítanak, majd belevág legnagyobb munkájába: az idő megismerésébe. Testi korlátait szellemi ereje felülmúlja, de az élet nem pusztán tudomány...

Életrajzi filmet készíteni mindig jól átgondolt folyamatok eredménye. Jól kell ismerni az adott egyént, lehetőleg a leghitelesebb forrásokat felkeresni az életével, tettivel kapcsolatosan, valamint illendő elkerülni minden találgatást - én a puszta tények híve vagyok, a feltételezések ebbe a kategóriába nem férnek bele. A mindenség elméletével kapcsolatban minden adott volt, hiszen Stephen Hawking ma is él, szellemileg friss, és esze ágában sincs visszavonulni. Jane Wilde pedig nem pusztán információkkal látta el a rendezői stábot, hanem ő maga alkotta meg a kerettörténetet, annak minden apró rezzenésével együtt - ugyanis a forgatókönyv az ő memoárja (My Life with Stephen) alapján készült el - sokadjára, több éven át tartó puhatolózás eredményeként.

min1.jpg

A brit tudós életét feldolgozó film tulajdonképpen nem is pusztán az ő sorsáról, útjáról szól - A mindenség elmélete két ember kapcsolatának kibontakozását mutatja be, egészen attól a ponttól kezdve, amikor megismerkedtek - egészen addig, amíg a sors és persze az élet nem sodorja őket távol egymástól. A film megtekintése során többször is eszembe jutott, hogy ez a film tulajdonképpen inkább Jane Wilde drámájáról és kitartásáról szól, amelynek hála olyan lehetett Stephen Hawking, amilyen - Jane biztosította számára az életet, annak földi, megfogható értelmét és valóját. Mind a szeretet, mind a szomorúság helyet kapott életükben, de a körülményekhez képest mindig igazodni próbáltak a járható út igényeihez - a betegség, s az azzal járó problémák nem szabhatnak gátat a szerelemnek, a szeretetnek, valamint nem parancsolhat megálljt, legyen a szenvedője éppen pék, sofőr, vagy jelen esetben elméleti fizikus.

És itt kapcsolódnék be a film legnagyobb hibájába - sajnos a film során a karakterek hátteréről nem igazán tudunk meg sok mindent. Tárgyilagosan persze megismerjük a barátokat, családokat, a tudományos konferenciákat, az egyetemet - de a két főszereplő jelleme néha nem túl kifejtett ahhoz, amilyen döntéseket hoznak. A történet tökéletesen lefedi az együtt töltött idő legfontosabb állomásait, ám ezen állomások között mi pusztán csak morzsákat kapunk, a tökéletesen jellemábrázoláshoz sajnos közel sincs egy ilyen "utazás". Futólag ismerünk meg mindent, s fontos leszögezni: Stephen Hawking munkássága már-már említés szintjén, s a miheztartás végett jelenik meg a műben. Nincsenek ismeretlen szakszavak, tudományos monológok - ergo ez a film inkább a belső küzdelmek, az érzelmek színtere, s nem a konkrét személy személyiségét lefedő valóság ábrázolása. Ez persze nem baj, sőt! Ennek köszönhetően tud érvényesülni a sajnálatos betegség, amely különböző fázisaiban egyre nagyobb hatást gyakorol a mindennapokra - családra, barátokra, alapvető cselekvésre: az életre.

min2.jpg

A betegség a vásznon Eddie Redmayne brutális játékának köszönhetően annyira valóságos, hogy az embernek küzdenie kell olykor a könnyeivel. De tényleg. Néha szinte maga Stephen Hawking köszönt vissza a vásznon, annyira briliáns alakítást. Felicity Jones is erős alakítást nyújt, de nekem picit hidegnek tűnt, valamint szemet szúrt az is, hogy hiába sminkelünk át valakit szépen és vágjuk különbözőre a haját - attól az a hölgy még nem fog 30 évvel idősebbnek kinézni. Sebaj, a történet lényegi üzenetén és tartalmán nem változtat, Eddie Redmayne egyébként is olyan jó, hogy az hihetetlen. De ez a film Jane életéről is szól, így nem csoda, hogy azon a bizonyos hullámvasúton viszont már jól teljesít, mint színésznő: dac, szomorúság, szerelem, báj - minden megjelenik. Azonban mégis hiányzik valami, ami igazán közel hozná az ember szívéhez A mindenség elméletét - a zene néha giccses, "túl sok", néhány helyen kevés - talán ez annak köszönhető, hogy Jane a memoárjából így szerette volna visszalátni a megélt pillanatokat. Néhány ellentmondás, meg nem magyarázott momentum és a néha elcentizett arányok miatt csak a férfi főszereplő a kiemelkedő, a film maga nem - bár megható és megrázó, az egyszer biztos.

Szinte minden díjátadón ott van A mindenség elmélete, amely nem is meglepő, de azért nem az évszázad életrajzi alkotása. Megtekintése közben többször elgondolkozhat a néző, hogy mi-miért is történik, egyes vezérgondolatok pedig megragadnak minket valamilyen formában. A feleség által tanúsított tolerancia, a betegséggel való küzdelem és a megszokás, elengedés mind-mind megjelenik, határozottan jól, de nem erősen. Úgy vélem, hogy a film valódi üzenete az, hogy az élet nem tart örökké, meg kell becsülni benne mindenkit, aki úgy érezzük, hozzánk tartozik.

Jó képek, hol hideg, kékes, hol pedig vöröses szűrőt használ a film, a zene picit sok, de a fene egye meg, nem is számít - a korhű és jellemekre abszolút sajátos megjelenések emlékezetesek maradnak egy olyan drámában, amely életrajzi jellegénél fogva mégis kevésbé enged betekintést egyes pillanatokba. Sebaj, a szerelem és a küzdelem mozzanatai tökéletesek.

70%

 

A film adatlapja elérhető itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://kettoharminc.blog.hu/api/trackback/id/tr128067424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.