Ahol a filmek jól érzik magukat

2:30

Hans Zimmer koncertbeszámoló | Budapest (2016)

Hans Zimmer 2016. május 11-én adott koncertet Budapesten

2016. május 12. - kettoharminc

Soha nem egyszerű egy koncertről írni - pláne annak fényében, ha jómagam inkább műkedvelőként, sem pedig szakértőként ragadok digitális tollat. Egye fene, Hans Zimmer hazánkba látogatott, majd az előzetes elvárások is felül teljesített: olyan koncertet adott az egyébként nem kevés zenét felvonultató, eddigi életművéből, hogy attól bizony az ember lánya, fia nem kapott olykor-olykor levegőt. Vagy éppen a könnyeivel küzdött, Vagy egyszerre mindkettő. (A setlist kattintós lesz, tehát a zenék címeire kattintva meghallgathatod az adott dalt)

Illendő némi Hans Zimmer bemutatással kezdeni az írást: a mester Németországban látta meg a napvilágot, legismertebb művei filmzenék ugyebár, amiket nem is szeretnék feltétlenül felsorolni, megteszem majd a setlist említésekor (vagy ide is kattinthatsz). Oscar-díjat "csak" egyet nyert, de ha egy-egy beszélgetésnél felmerül Hans Zimmer neve, ezzel kb. senki sem szokott foglalkozni - korunk egyik legnagyobb és legtehetségesebb zenésze, ehhez nem férhet kétség. Újítónak tartják, nagy hollywoodi produkciók állnak érte sorba, Christopher Nolan "házi" zeneszerzője. Nem áll tőle távol az elektronikus vonalak nagyzenekari művekbe történő beolvasztása, amikkel előszeretettel él is - 1988-ban jött életében a nagy fordulat, ekkor kérték fel az Esőember zenéjének elkészítésére, majd nem sokkal később jött az 1994-es Oroszlánkirály, a többi pedig már történelem...

d_mar20160511010.jpg

A számos hollywoodi sikerfilm zeneszerzőjeként világhírűvé vált Hans Zimmer koncertjén a Papp László Budapest Sportarénában 2016. május 11-én. | MTI Fotó: Marjai János

A budapesti koncertre minden filmkedvelő felkapta a fejét, óriási roham indult a jegyekért, nem titok, számomra is eléggé bakancslistás esemény volt ez, így idejében sikerült lecsapni egy tikettre. Természetesen a helyszínen rengetegen voltak, fiatal, idősek, a közönség természetesen változatos volt. Picit ugyan várni kellett a mesterre, 19:30-as kezdés szerepelt a jegyeken, máshol már 20:00, de 30 perc ugye nem okozhatott gondot senkinek, hiszen csak Hans Zimmer jött "házhoz", még jó, hogy nem fogunk felháborodni (volt, aki megtette). Ha jól számoltam, akkor 36 zenéjét hallhattuk, persze nem egyszer előfordult, hogy egy-egy filmzenét egymásba olvasztottak, így nem lehetett annyira mérni a határokat, viszont a hozzáértők/kedvelők elsőre felismerték a dallamokat. A koncertet két blokkra lehetett bontani, az elsőben 16, míg a másodikban ugyebár 20 zene kapott helyet. A nyitány megfelelően hangulatkeltő volt, ráérezhetett a nézősereg a finom mozzanatokra, Hans Zimmer valójára, kíséretének profizmusára, méghozzá a Driving (Miss Daisy sofőrje) felcsendülésével. Hans Zimmer magyarul köszöntötte a nézőket, de ahogy említette is, sajnos nem tudott olyan sok magyar szót bepakolni szótárába, így az elkövetkezőkben természetesen angolul szólna mindenkihez: a számok között apránként bemutatta a zenekar tagjait, mindenkihez fűzött egy-két gondolatot, például azt, hogyan is ismerkedtek meg, mikor, milyen munka kapcsán - de azt soha nem felejtette megjegyezni, hogy testvéreként, szívből, tiszta lélekkel szereti a banda minden tagját, és úgy működnek együtt, mint egy nagy család.

ss_wkd-hans-zimmer_539_332_c1.jpg

Fotó: Rene Macura, AP

Ez abszolút érezhető volt, hiszen a Discombobulate (Sherlock Holmes) és a Zoosters Breakout (Madagaszkár) annyira magával ragadta az embert, hogy egészen egyszerűen azt érezhette az egyszeri, halandó műkedvelő, hogy ezt biztosan lemezről játsszák, mert így, ezt, élőben nem lehet. De lehet. Még a nyitányhoz tartozott továbbá a Roll Tide (Az utolsó esély), és a 160 BPM (Angyalok és démonok), előbbit mi óriási meglepődéssel konstatáltuk, mondván, erre a trackre bizony nem számítottunk, hiszen annyira "ritka". Utóbbi pedig élőben szavakkal leírhatatlan - a színpadképnél azért azt meg kell jegyeznem, bizony arra sem lehetett panasz: a fények folyamatos pásztázása, a hátuk mögé vetített, a filmekre jellemző motívumok (tehát nem filmjelenetek) is szerves részei voltak a produkciónak, ami még inkább emelte a zene és az összhang egységét. A zenészek mögött álló kórus pedig lélegzetelállító pontossággal, hangszínnel, tisztasággal adta tudtunkra, itt bizony A-tól Z-ig minden rendben van és lesz is. Ezek a dalok tekinthető a bevezető egység szerves részeinek, ahogy említettem is, Hans Zimmer megszólalt pár szám eljátszása után, és így élőben is bebizonyosodhatott, hogy nem pusztán rendkívüli zenész, de ugyanakkor remek ember is. Soha, egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy ki is ő, kik a többiek, és mennyit tesznek hozzá az összképhez, a teljes egészhez. Aztán következett a Gladiátor blokk...

d_mar20160511007.jpg

A számos hollywoodi sikerfilm zeneszerzőjeként világhírűvé vált Hans Zimmer koncertjén a Papp László Budapest Sportarénában 2016. május 11-én. | MTI Fotó: Marjai János

Itt rögtön egy "vendéget" köszönthettünk, méghozzá Czarina Russell személyében. A The Wheat alatt tisztelhettük meg őt, egyébként 2006 óta Hans Zimmer csapatának tagja, akkor A Karib-tenger kalózai: Holtak kincse filmben studio coordinatorként mutatkozott be. Az előbb említett dal után következett a The Battle, az Elysium, majd a Now We Are Free, ami persze megdobogtatta az emberek szívét. Én itt éreztem már azt hiszem harmadszorra, hogy gombóc van a torkomban, de a fene vigye el, kit is érdekel ez. A kórus, a hangszerek, Hans Zimmer beleélése annyira elvitte ezt a zenét, hogy a következőre nem is nagyon tudtam koncentrálni, mert ahogy pörögtek a zenék, úgy jöttek elő a film egyes jelenetei, valamint a saját életemből fakadó élmények, emlékek - ez a rész is megmozgatta az embert, nem csoda, hogy csak szuperlatívuszokban lehet beszélni az egész eseményről. A Chevaliers de Sangreal (A Da Vinci-kód) esetében a karmester elmondta, hogy az utóbbi időben ugye együtt dolgoztak Budapesten Ron Howard rendezővel, méghozzá az Inferno elkészítése kapcsán - így az elkövetkező részben is az ő zenéi csendülnek majd fel. Ami pedig ezután következett, az szintél nehezen megfogalmazható...

A színpadon egy szempillantás alatt változás történt, megérkezett az a hang, akit 1994 óta mindenki hallott már, nem is egyszer, nem is kétszer: megjelent Lebo M., és rázendített Az oroszlánkirályból jól ismert Circle of Life dalra. Óriási taps, még hangosabb éljenzés - és következett, remek átmenettel a This Land, majd a Circle of Life levezetése. Nagy bravúr, eszméletlenül erős blokk volt. Hans Zimmer itt sem felejtette el megemlíteni, hogy Lebo M. mennyire tiszteletreméltó, hiszen nehéz sorsú gyermekből válhatott azzá, aki lett, többek között Hans Zimmer barátjává, ahogy ő mondta, testvérévé. Az oroszlánkirály után A Karib-tenger kalózai részhez értünk, ahol mi mással is kezdhetett volna, mint a picit bohókás, ám egyre jobban nekilendülő Jack Sparrow (A Karib-tenger kalózai: Holtak kincse) dallal. Tina Gou brutális (lehet ilyen szót használni ilyenkor?) csellótudásáról tett bizonyságot, hiszen ő állt az előtérbe, s kísérte végig a "Karib-blokk" egészét, amelyet az említett dal után még a One Day (A Karib-tenger kalózai: A világ végén), Up is Down (A Karib-tenger kalózai: A világ végén), valamint a He's a Pirate (A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka) követtek. A dal láthatóan mindenkinek tetszett így a végére, ugyanis a zene befejezte után körülbelül 20 perc szünet következett, így mindenki letudhatta ügyes-bajos dolgát.

2.jpg

A szünet pont elég volt, az első blokk összegzéseként pedig azt tudom elmondani, hogy rettenetesen összetett, profi és fantasztikus egységet képezett. Könnyedebb, nagyobb lélegzetvételű zenék csendültek fel, olykor jól összemosva, jó kórusi játékkal. A második, nagyobb egység már a sötétebb témák, valamint az elektronika és a nagyzenekari művek egybeolvasztásáról szólt, noha itt is érezhetően a tudatos építkezés, újító szándék került előtérbe - noha a fénytechnikát itt néha úgy éreztem, hogy picit túlzásba is vitték - roppant fura volt a folyamatos villódzás és a fényerő sem volt éppen gyengének nevezhető. Persze, embere válogatja. A kezdés You're So Cool (Tiszta románc), nagyszerűen keretbe foglalta a kezdéstől eltelt időt, hiszen a szünet után némi vissza-és belerázódás gyanánt egy könnyű, bájosabb track hangzott el. A Rain Man Theme (Esőember) egyáltalán nem meglepő, hogy óriási üdvrivalgást váltott ki, hiszen egy olyan filmről van itt szó kérem, ami több filmnéző generációt túlélve, erőteljes hatással volt és lesz is. A lágy dallamok mögötti mély tartalom a zenészek arcáról egyenesen a nézők fülén és szemén át olyan eredményt ért el, amire már kellően lehetett alapozni a későbbiekre, ugyanis még bőven sok volt hátra a koncertből.

Ann Marie Calhoun hegedűművész és Mike Eiziger (Incubbus) szóló projektje ágyazott meg az elektro-résznek, ami leginkább a fények, a vetítés és a mélyebb hangok tárházát vonultatta fel - What are you going to do when you are not saving the world (Acélember) következett, ami nem véletlenül sokak kedvence, most pedig ereje teljében, teljes valójában úgy szólt, ahogyan az Acélemberben lezajlott az a bizonyos csata: legalább akkora robaj és hangerő, fényjáték jött szembe a nézőkkel, mint amekkora jelenetek voltak a filmben is. A vetítés leginkább a Journey to The Line (Az őrület határán) esetében tetőzött be, ugyanis erre a dalra sem számított úgy igazán senki sem - a háttérben folyamatosan összefonódó vörös motívumok pedig a dal végére eggyé váltak, s ezzel szimbolizálták a vért, a csatát, annak eredményét. A blokk zárásaként mi más is következhetett, ha már elektro, mint a The Electro Suite (A csodálatos Pókember 2.) - itt sem játszották végig az eredeti mind a 12 percét, ha jól tippelem úgy 4 és 6 perc közé tenném a zene hosszát. Bőven elég volt, megfelelően zárta ezt a részt, amelyet egy még depresszívebb, súlyosabb téma követett: a Batman-trilógia.

650.jpg

Johnny Marr hathatós segítségével belecsaptak a közepébe, a Why So Serious? (A sötét lovag) pedig az eddig sem nyugodt pillanatokat teljesen kizökkentette. A székükön mocorgó nézők itt már abszolút mozdulatlanok voltak, direkt figyeltem a hatást: fogalmazzunk úgy, hogy ez a zene, így élőben, legalább annyira meghatározó volt, mint a képregény-adaptációk (meg úgy majdnem minden más) esetében maga a film. A háttérben mindeközben vetített házfalak között repkedő denevér, majd denevérek kíséretében szólt a zene, s a kedves ismerősöm, akivel utaztam, meg is említette, hogy számára már kissé sötét volt az egész hangulat. Való igaz, a kezdeti kellemesnek mondható lendületesség most egy teljesen más irányt vett - ugyanakkor a tudatosság és a tiszta, élénk hangok itt sem voltak semmivel sem másabbak, pusztán a koncepció fordult úgy, ahogy. Like a Dog Chasing Cars (A sötét lovag), majd a személyes Batman-kedvenc, Why Do We Fall? (A sötét lovag: Felemelkedés) következett. Az utolsó előtti szám az Introduce a Little Anarchy (A sötét lovag), míg a záró a Bane Theme (A sötét lovag: Felemelkedés) rövidített változata volt, amibe Hans Zimmer is beletette hangját, a téma alatt hallható szöveget pedig a kórus adta...Már hallgatva is ijesztő, majd kirázza az embert a hideg, élőben pedig szerintem ez volt az egyik legemlékezetesebb darab az egész estéből. A Batman-egység végén Hans Zimmer nem felejtette el megemlíteni, hogyan is került a Batman-trilógia közelébe, mesélt Christopher Nolan és az ő barátságáról, valamint arról, hogy természetesen szeretett volna ő is egy kicsit sötét lovag lenni, de nem gondolkoztak trilógiában a kezdetekkor. Aztán csak kinőtte magát a dolog, majd Nolan megkereste őt egy második rész ötletével, s mesélte neki, hogy van egy fiatal színész, aki tökéletes Joker lesz: Heath Ledger. Az ő, valamint a colorado-i moziban történt fegyveres támadás emlékére játszották el az Aurora című dalt, amellyel mondhatni a legsötétebb, mégis a legkomplexebb egységet zárták le.

07_hans-zimmer_live-on-tour-2016_foto_steve-gillet.jpg

Fotó: mercedes-benz-arena.de

Ezek után a csillagok közé utazhattunk, itt már érezhető volt természetesen, hogy közeleg a koncert vége: sokak egyik nagy kedvencévé vált maga a film, mi is imádtuk, imádjuk, nagy tartjuk. A dokkolás emlékezetes dallamai rengetegszer köszönnek vissza nálam, nálunk, s most élőben is elhangzott, noha nem elsőként. A Csillagok között filmből négy zeneművet is meghallgathattunk, úgy mint a Cornfield Chase bámulatos, kezdésnek bődületesen nagyot csattanó billentyűs dallamait, vagy éppen a másodikként érkező Where We're Going című dalt. Aztán jött...jött bizony, a No Time For Caution, ami akkora tapsot kaphatott, hogy csak na, de bevallom férfiasan, nem emlékszem, hiszen földöntúli élmény volt. Nem lehet igazából leírni az ilyen dalok után felszabaduló érzelmeket, de talán így is van rendjén. Csak néztem magam elé, és kész. Ennyi. Ezt persze még zárásként megfejelték a Stay című darabbal, majd elköszöntek. Természetesen a gyakorlottabbak tudták, hogy itt még hiányzik valami, na persze, hogy az Eredet zenéi, de jó páran már úgy rohantak ki a nézőtérről, mint ha kötelező lett volna. Lelkük rajta, mi ücsörögtünk, majd a félig leengedett függöny mögött három-négy perc múlva feltűnt az egész banda, hogy nekilássunk az utolsó egységnek...

hans_zimmer_29654.jpg

A Dream is Collapsing volt a kezdő dal, jöhetett az Eredet része. Ugye, nehéz állást foglalni azzal kapcsolatban, hogy melyik a legjobb film azok közül, amelyekből játszott, játszottak, de azért sokan bólogatnak arra, hogy ha azt mondjuk, nem véletlenül volt ez a szett az utolsó blokk azon az estén. Az Eredet súlyos, brutális méretű mélyei, a dobok, vonósok és billentyűsök, az elektromos gitár itt annyira összeért, sőt, hogy ennél jobb búcsú nem is lehetett volna. A Mombasa pörgős, az estét lankadni nem hagyó dallamai után pedig eljött az idő: a Time. A lassú, ám annál érzelmesebb, egész életeseményeket, történeteket, tragédiákat, örömkönnyeket, élményeket magába foglaló négy és fél perc olyan hatással volt és lehetett az emberre, ami tényleg örökre elkísérheti a műkedvelő nézőt, a filmbarátot, a rajongót, az embert. Az erős vég, az utolsó vonós pillanatok, az egyre "fájdalmasabban búcsúzó" pengetések, majd a végső Hans Zimmer billentyűleütések olyan erővel hatottak, ami méltó magasságba emelte a koncert egészét.

Noha a kivetítők talán hiányoztak, így a távolabb ülők nem láthatták jól kivehetően a színpadon zenélő alakok egészét, s olykor a fény és a hang sem volt a helyén (pontosabban, lehet, hogy túl sok volt), panasz nem érheti a ház elejét, ez nem hinném, hogy a zenészek hibája volt. Ettől függetlenül az erő, az energia, az összhatás annyira megbabonázta a jelenlévőket, hogy évek múltán is libabőrösek lesznek, s akik most nem voltak a koncerten, azok is tudják, hogy milyen a Hans Zimmer hatás - őrületes, emberfeletti, gondolatokon és leírható szavakon túlmutató: varázslatos.

A bejegyzés trackback címe:

https://kettoharminc.blog.hu/api/trackback/id/tr788711574

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.