A valós eseményeken alapuló filmek sajátossága, hogy az ember picit másképpen tekint rájuk. A valóságtól történő elrugaszkodás átérzése itt nem működik, picit ott munkál a nézőben az a tény, hogy minden, amit lát, az bizony megtörtént egyszer. A Foxcatcher esetében sincs ez másként, az pedig még erősebbé teszi a címet, hogy rettenetesen őszinte és gyomorforgatóan rémisztő. Nagy szavak ezek, de nincs bennük túlzás - a lassan építkező Foxcatcherben egy birkózó testvérpár történetébe pillanthatunk bele, David és Mark Schultz (Mark Ruffalo és Channing Tatum) kálváriájába. Az olimpiai aranyérmes srácokat John DuPont (Steve Carell), a DuPont vegyibirodalom zavart és mentálisan labilis örököse kezdi el szponzorálni, miután elhívja őket az általa vezetett és felügyelt Foxcatcher nevű birkózó csapatba.
A rezidenciáján készülő fiatalok élete borús, feszült és bármelyik pillanatban váratlan dolgok történhetnek. A nyugalom megzavarása végett megjegyzem, szinte minden filmes oldalon leírják a film végkimenetelét, ami nem túl szimpatikus dolog, bár itt a megtett út fontosabb, mint az, hogy mi is az eleje és a vége. Természetesen, aki tisztában van a valós eseményekkel, annak nem fog újat mondani a film - ám annak, aki nincs, az bizony erősen meg fog lepődni. A borongós és nyugtalanító filmben, remek színészi alakításoknak hála a sporttörténelem újabb darabkájába tekinthetünk bele.
Tehát a történet középpontjában Mark és David Schultz, olimpiai aranyérmes testvérpár állnak, akik élik a maguk kis életét városukban. Egy nap Mark kap egy telefonhívást, amelyben elhangzik, szívesen látnák a Foxcatcher csapatban. John DuPont, a DuPont vegyibirodalom örököse mindennel foglalkozik egy kicsikét, több diplomája van, fegyvermániás, madarakról írt könyvet, saját birkózó csapata van. Az élete viszont nem úgy alakult, ahogyan azt szerette volna, ennek és talán másnak is köszönhetően mentálisan kissé labilis, de Mark Schultzban meglátja a barátot - aki testvére nélkül viszont nem képes kihozni magából a maximumot. Később ő is csatlakozik a csapathoz, ám nem várt fordulatok következnek be - minden szereplő megváltozik a kényelmetlen helyzetek hatására, amely könnyen akár tragédiába is fordulhat...
Attól eltekintve, hogy milyen sportnemről is van szó, a profi testmozgásokkal foglalkozó filmek nagyon erősek tudnak lenni. Jómagam például nem kedvelem a birkózást, ám mégis képes volt a Foxcatcher a maga bő két órája alatt a székembe szögezni, hiszen annyira komplex utazás volt ez a sport világába, amely szinte másodlagossá tette magát a konkrét sportot. A Foxcatcher színészei által lesz nagyon erős, az elmaszkírozott Steve Carell például annyira nyomasztó, hogy bármely pillanatban, amikor feltűnik, a néző akarata ellenére elkezd félni tőle, s az általa gerjeszthető szituációktól. Channing Tatum a fiatal birkózót alakítja, elég visszahúzódó, ám a sportot a végletekig tisztelő személyiség, ő áll filmünk középpontjában, még akkor is, ha a többiek is legalább ennyire masszív jelenségek a képernyőn. Mark Ruffalo pedig nagyon jó, de tényleg. Picit eltűnt, de mindig is bíztam benne, valahogy érezni lehet rajta, hogy bizony több rejlik benne - ami itt most meg is mutatkozott, az öccsét támogató, szerető férfit alakítja, akinek nincs fontosabb a családnál. Érdekesség, hogy ő maga is birkózó volt, így a szerepre nála hitelesebb embert nem is igazán találhattak volna.
A karakterábrázolás pompás, a valódi erőssége ebben rejlik. Az események lassan épülnek fel, de mindig valamilyen feszült és nyugtalanító mozzanat munkál a háttérben, így a néző kényelmetlenül érezheti magát a megtekintés közben. Komótossága nem azt jelenti, hogy unalmas lenne, inkább csak a szimpla felkészülésbe történő betekintés miatt érezhetjük úgy, hogy lassabb ez a tempó az átlagnál. Szereplőink közötti afféroknak és különböző, okkal történő szituációknak köszönhetően viszont nem tudhatjuk, hogy mit is tartogat számunkra a következő pillanat - ezért is tetszett a Foxcatcher, annak ellenére, hogy tisztában voltam a történeti hátterével.
Érdekesség, hogy Mark Schultz úgy érezte, hogy a filmben nem hűen ábrázolták őt, túlságosan türelmetlennek és idegroncsnak titulálta a Channing Tatum által eljátszott, mozi-béli önmagát. Ezzel nincs baj, annak hiszünk, akinek akarunk, a végeredményen nem változtat - bár nem eseménydús a Foxcatcher, a színészi alakításoknak és a hideg színeknek, zenéknek hála könnyedén eltelik a műsoridő. Az anya-fiú szerep, a büszkeség és az önérzet szerepei mind megjelennek, amelyek egy-egy mozzanat hatására nem is tudjuk, hogy milyen dolgokra lehetnek képesek. Nos, többek között ilyenekre, amelyek a filmben is láthatók.
A testvérpár a tipikus sportoló és a jószívű testvér együttesét adja, John DuPont pedig e kölcsönhatás abszolút megpiszkálója. Nem azért, mert jelleméből fakadóan másabb, mint a többiek, inkább azért, mert ez a sportoló-edző kapcsolaton kissé már túlmutat. A Foxcatcherben megtapasztalhatjuk, hogy milyen, amikor valaki eltér az edzéstervétől, a testvéri szeretet és dac is feltűnik, de az a bizonyos mentori szerep valahogy a barátság felé vezető úton eltéved. Ennek több oka is van, de leginkább azon múlik a film és a valódi történet kibontakozása, hogy három különböző személyiség egy közös ügy kapcsán összeütközik - s ennek következményei lesznek. A vagyonos ember és az élet viszontagságos pillanatai Mark és David Schultz színre lépésével olyan ponthoz érkezett, amelyet Steve Carell borszasztóan jól játszik el - ilyen egy időzített bomba története, a sport világából.
A gazdag, ám vagyona nélkül nulla ember, valamint egy testvérpár története különösen elgondolkodtató, mély és karaktervezérelt sport drámában mutatkozik meg. A Foxcatcher nem tökéletes film, hibái ellenére is szerethető, hiszen olyan érintetlen témát fedett le, amely érdekes, vérfagyasztó és roppant pontos.
John DuPont érzelmi hullámvasútjai, Mark felkészülése, vagy éppen az utolsó versenyek egyikén felszedett apró túlsúlyából fakadó rapid edzés, David testvéri szeretete és célorientáltsága - remek összeget mutat a "mérő", ha összeadjuk egyenként a szereplőket. Együtt is működnek, ezért lehet súlyos a végeredmény.
Amikor elszabadul az állat - kedves ismerősöm így jellemezte egy mondattal a filmet, én ehhez azért hozzátenném, hogy abban rejlik többek között az igazi érdem, hogy nincs túljátszva. Ha megtekintitek a bemutatót - amely egyelőre felirat nélkül látható -, akkor láthatjátok, hogy ennek a sztorinak jó vége nem lehet. A történet szomorú, a film remek.
75%
