Úgy érzem, hogy néha piszok nagy szerencsénk van - kerültek már olyan kezekbe jó sztorik, amelyek a végeredményt tekintve nem igazán váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Amikor életrajzi drámákról van szó, akkor a rendezői jegyek megjelenése természetesen nyilvánvaló, de nem hangsúlyos, nagy százalékban a sztori nyer - azonban előfordulhatnak olyan esetek, amely során a direktori egyediség és stílus akkora lendületet ad egy projektnek, hogy pusztán miatta - és persze jó színészek is kellenek - lesz egy egyébként unalmas és tulajdonképpen átlapozható történelmi morzsából egy jó hangulatú, magával ragadó történet.
A Nagy szemek nem akarja megváltani a világot, persze nem is tudná - ám Tim Burton rendezői jegyeinek hála, valamint Amy Adams és Christoph Waltz kicentizett profizmusának köszönhetően egy olyan sztorit láthatunk megelevenedni, amelyre - tegyük szívünkre kezünket őszintén, egy kósza pillantást vetetnénk, vagy talán első hallás után megelégednénk egy Wiki-bejegyzéssel, de mégis az elfogyasztása után elégedetten állhatunk fel. Viszont pont az a probléma forrása, hogy könnyen "leszoktatja" az idegenkedő szemeket magáról - kis réteghez szól, sokaknak tud csalódást okozni, másokat pedig leköt. Nem fejt meg semmit, csak ábrázol - azt is a maga módján. Festészet, szerelem, elnyomás, dráma - Tim Burton picit visszavett magából, teret adott egy életrajzi megvalósulásnak, s mi lett az eredménye? Nyugalom, csalódásról most szó sem lesz, ha Burton neve miatt kilépnél - ne tedd meg.
Az '50-es években járunk, amikor Margaret (Amy Adams) elhagyja férjét, kislányával útnak indul a nagy semmi felé. Fejébe veszi, hogy mostantól minden más lesz, saját lábára áll - ezért meg is tesz mindent, szorgosan fest, ugyanis nagynevű művész szeretne lenni, de legalábbis azt mindenképpen elérné, hogy munkái emberek tömegét mozgassák meg. A stílusa ugyan egyedi, ám képei mind egy témáról szólnak: nagyszemű, boldogtalan gyermekeket ábrázol festményein. Egy napon azonban a járókelők rajzolgatása és az ebből bejövő két dollárok begyűjtögetése közben találkozik Walter Keane-nel (Christoph Waltz), aki szintén egy témakörben festeget - Párizs utcáit viszi vászonra, folyamatosan. Képei nem túl eredetiek, egy dologhoz viszont nagyon ért: rábeszélni másokat, tulajdonképpen bármire. Nem is kell olyan sokat várni, a hirtelen jött találkozás legalább olyan gyors házassághoz is vezet, majd közösen nyitnak egy kiállítást - egy kocsma eldugott folyosóján. Walter képviseli kettőjüket, míg Margaret otthon fest - éjt-nappallá téve. Több véletlennek köszönhetően a nagyszemű gyermekek festményei felkeltik az emberek érdeklődését - Walter pedig világgá kürtöli: bizony ő alkotta mind egy szálig a képeket. A történet innentől kezdve válik igazán érdekessé...
Elég újszerűen hat manapság egy ilyen témában életrajzi filmet készíteni, de Burton tett egy próbát - igyekezett kilépni saját komfortzónájából, s bár saját jegyeit ugyan nem tagadta meg, de egy merőben más irányt vett a Nagy szemek megalkotásával, s utólag már bátran kijelenthetem: jól tette. A festészetről, s annak is egy apróbb, de kiáltozó szegmenséről filmet készíteni nem mindig hálás feladat, de kellő elszántsággal minden összehozható. Az alapszituáció tehát fentebb olvasható, annyit kell hozzá tennünk még első körben, hogy itt bizony mosolynak nem sok helye lesz - de, amikor igen, akkor bizony először lesz őszinte. Más tollával ékeskedni - ez bizony nem idegen senki számára, a Nagy szemek is ezen alapvetésen nyugszik, főszereplőnk gyönyörűen, merészen fest - de férje ellopja a showt és bár megteremti a tökéletes életet, Margaret mégis elnyomva és becsapva érzi magát - a helyzetből pedig nagyon nehéz kimászni.
Az igazán erőteljes adalékanyaga a Nagy szemeknek nem más, mint az ecset mögött rejtőző festő, a kreátor, a szellem - nincs két ugyanolyan lélek, amely ugyanazt a vonást hasonlatosan rajzolná le, s nem is létezik olyan "fogyasztó", akinek a képek jelentésükben ugyanazt hordoznák. A filmben is több síkon jelennek meg az átélt világok - egyesek elmennek a képek mellett, mások csak megnézik, a többiek csak a plakátokat és replikákat engedhetik meg maguknak, míg a legtehetősebbek megveszik az eredetiket - megannyi ember, rengeteg ízlés, több megközelítési lehetőség. A Nagy szemek nézőpontja végre az alkotási fázisba enged bepillantani, Burton pedig tulajdonképpen egy életrajzi, megtörtént cselekményzuhatagot úgy terít elénk, hogy az képes meseszerűen hatni - s a festmények, a "real-story" és a burtoni mix olyan eredményt hoz, hogy egész egyszerűen jó ránézni és átélni. A magával és helyzetével küzdő alkotó, valamint a felesége tehetségét kihasználó semmirekellő kapcsolata ívelt, jól követhető, minden mozzanat megérthető, nincsenek logikai bakik - bár a karakterek a meseszerűség miatt úgy tűnhetnek néha, mintha kiszakadtak volna a valóságból, ez még sincs így: csak a néző látja így, ez így fogyasztható.
Amy Adams nagyon jó, óriási feladata volt - nem egyszerűen Margaret ábrázolása itt a cél, ebben sokkal több rejlik: a nők elnyomása és a folyamatos hallgatás, kirekesztés bemutatása jól működik, ehhez a mindig ripacs Christoph Waltz remekül asszisztál - mert igen, csak azt teszi, hiába ő irányítja a gépezetet, az ötletgazda és alkotó nélkül semmire nem menne - igen, ilyen egy szélhámos. Van pár mellékszereplőnk, de igazán nem adnak a sztorihoz, persze fontos kellékek - narrátort is kapunk, bár az ő szerepe még most is kérdéses - miért kellett? Ártani nem árt, de felesleges. Mondanám, hogy megjelenik Burton is a filmben - persze nem testi valójában. Sokszor érezhető a jelenléte, amikor odaszúr valakinek, vagy éppen leszól egy művészeti irányzatot - ez kellemes ízt ad az egyébként sem unalmas, bár eléggé kiszámítható meneteléshez.
Margaret karakterfejlődése pont a legjobb pillanatban van megragadva, s akkor engedi el a Nagy szemek, amikor igazán célba ér - pár gondolat erejéig, a film végén még pár mondatos összegzést is olvashatunk a főszereplőkről, további életükről. Tudjátok mit? Ez a film maga Tim Burton - akik nem ismerték, azoknak egy kellemes szórakozás lehet, akik pedig igen, azok egy megújulásnak lehetnek szemtanúi -s ugyanúgy jól szórakozhatnak. De kit is érdekel egy rendező, a film legyen jó, nem? Nyugalom - jó lett, meglepetés: kiszámítható, de végtelenül gyengéd, erőteljes és nem utolsó sorban még szórakoztató is - egy ilyen sztorit feldolgozni piszok nehéz - ilyen jól.
Margaret és Keane története elevenedik meg előttünk - festészet, boldogság, elnyomás, kényszer: minden megjelenik, amely egy életrajzi művet élénkké tehet, s ehhez már csak hab a tortán, hogy a művészet a mozgatórugó. A rendező is alkotó, így tökéletesen azonosítható vele Marg' élete - de erről nem is árulnék el többet, legyen elég annyi, hogy tökéletes és nem véletlen választás ez a részéről. Jó lendületű, élénk és friss - az egyik pillanatban vidám, a másikban ijesztő, a harmadikban pedig szomorú. Lelki hullámvasút, amelyre jó felülni, s kiszálláskor sem érezzük elvesztegetett időnek a "túrát". Amy Adams a húzóerő, Christoph Waltz pedig a jól kitaposott mezsgyéjén lubickolhat - nem mondom, hogy őrületes és megújító ez a film, de a Nagy szemek mindenképpen pozitív meglepetés. Azt pedig nagyon szeretjük.
80%
