A Csajkor kendőzetlen őszinteséggel mesél a párizsi külvárosok bandákba tömörült fekete középiskolásairól. Rossz iskolai teljesítménye miatt Marieme nem tud továbbtanulni ott, ahol ő szeretné - ezért felajánlják neki a szakközépiskolát. Ő ezt nem akarja, s a visszahúzódó, 16 éves lány végül egy bandához csapódik. A négyes hamarosan elválaszthatatlan lesz, céljuk, hogy a végsőkig feszítsenek minden határt. Marieme megtalálja a módját, hogy kiélvezze újdonsült hatalmának minden egyes percét, ám az élet nem egyszerű - sőt, néha nagyon is kegyetlen...
Mindig is kedveltem az őszinte filmeket. Tudjátok, nem azokról beszélek, amiket eladnak nekünk óriási szavakkal, hogy bemutatják ezt, meg azt az élethelyzetet - aztán később kiderül, hogy nagyon is egyoldalú, vagy teljesen kifordított. Azokról van itt szó inkább, amelyek egy karakteren át érzékeltetik velünk a valóságot, annak minden négyzetcentijét - s teszik ezt úgy, hogy közben kíméletlenül valódi világot formálnak a történet köré. Legalább annyira igazat, mint amennyire a valóság is az. A Csajkor című film pedig pontosan az utóbbi kategóriába sorolható.
Marieme egy 16 éves lány, középiskolás - egy párizsi lakótelepen él, ahol bandákba verődve élnek a fiatalak, egyik napról a másikra. Nem sikerül jól az éve az iskolában, nem tud gimnáziumba menni - ezért elveszve érzi magát. Egy lányokból álló banda kiszemeli őt, s kellő szigorral, ám próbálják a lányt kiemelni a megszokott környezetéből. A visszafogott és bátortalan középiskolás napról napra megbátorodik, s megtetszik neki a csoportban betöltött szerepe - másképpen látja a dolgokat, ám olyan útra tér, amely nem vezethet jóra...Elkallódni látszik, s rossz döntéseket hoz, amelyek a későbbi életére nagy hatással lehetnek.
A film tökéletes képet ad a párizsi külvárosok hangulatáról, a magas, lepukkant bérházakról, lakótelepekről, valamint az ott zajló életről. Ebben a környezetben üdítő ötlet volt elhelyezni egy visszafogott és bátortalan lányt, akin élénk személyiségfejlődést tapasztalhatunk meg. Ahogyan változik a lány, ahogy beépül a bandába, úgy alakul a film sztorija is - épül, épül, aztán az más kérdés, hogy a film vége mit tartogat számunkra: felépül-e valami, vagy végül ledől. Ez titok, azonban az biztos, hogy nagyon jól megfogták az útkeresés lényegi pontjait. A középiskolában nem jól szereplő lány összetalálkozik három, jó megjelenésű, vagány, 1-2 évvel idősebb lánnyal, akik éppen egy negyedik tagot keresnek a bandájukba. Kapóra jön Marieme, aki először tart az egésztől, ám végül átérzi, hogy mennyire fontos az ő világukban az összetartozás, a valahová történő becsatlakozás. Együtt buliznak, ruhákat lopnak, bandáznak - s mindezt mi nagyszerűen kiválogatott helyszíneken át nézhetjük végig, zseniális zenékkel megtámogatva. A hangzás tökéletes, a színek hangulatot árasztanak, ami a film történetével tökéletesen összefonódik.
A leglényegesebb pont a hangulat. Minden képkockában érezhető a fájdalom és a tehetetlenség, amely uralja még a legboldogabbnak tűnő pillanatot is. A lopott ruhákban, kikényszerített eurókból, egy éjszakára kibérelt szobában a lányok énekelnek, nevetnek, s jól érzik magukat - ám ők is tudják, hogy eljön a holnap, amikor minden újra olyan lesz, mint azelőtt - bármikor előtörhet a megszégyenülés, a drogok, a céltalan élet érzése. A színészek kiválogatása páratlan, a banda tagjai, valamint a velük találkozó, az ő útjukat keresztező karakterek is mind a helyükön vannak - egyenesen megkapjuk az arcunkba, hogy miről is van szó.
Céline Sciamma tudja, hogy miről beszél, tudja, hogy hogyan élnek a hasonló helyzetben lévő fiatal lányok. Tudja, s képes arra, hogy ezt a képernyőn is átadja, s az utolsó képsorokig úgy vezet minket, ahogyan kell. Egy-két helyen törést éreztem a filmben, ám visszakerült a kellő lendület - pár vágás elfért volna benne, ám így is azt mondom - így kell hiteles filmet készíteni az életről. Mert, amit a Csajkorban látunk, az bizony mocskosul igazi.
80%
