Vannak pillanatok, amikor minden mindegy. Amikor megérzed, hogy egy bemutató nem képes számodra eladni a filmet, bármennyire is szeretné: kihasználja a színészeit, tökéletesnek és ideálisnak mutatja be, durrogtat némi számítógépes, alap animációt, mély és ideális pillanatokban felcsendülő, grandiózus betétekkel próbálja a pulzusodat megemelni - és te csak annyit teszel, hogy békésen ropogtatod tovább azt, amid éppen van, és várod, hogy kezdődjön a film, amire beültél. Mert erre nem szeretnél. De aztán mégis megnézed - és csalódsz. Van ilyen listád - nekünk is. Már ott díszeleg az Egyiptom istenei. Ja, 140 millió dollárból készült - jobban belegondolva, abból lehetett volna filmet is forgatni.
Set (Gerard Butler), a sivatag könyörtelen és hatalomra szomjas istene. Mindig uralkodásra vágyott, hát igyekezett is mindent megtenni azért, hogy egy napon ő legyen a legmagasabb pozícióban, amit csak ember és isten elképzelhet. Magához veszi Egyiptom trónját, de olyan eszközökkel, amelyre senki sem számított volna: megöli testvérét, Osirist (Bryan Brown), annak érdekében, hogy beteljesítse célját. Unokaöccse, Horus (Nikolaj Coster-Waldau) bosszút forral apja halála miatt, de nincs egyszerű dolga, hiszen Set megfosztotta szeme világától. Egyiptom korai virágzása így a pusztulás irányába kanyarodik, ám lázadók egy csoportja igyekszik mindent megtenni, amit csak lehetséges - Bek (Brenton Thwaites) vezetésével azonban bármi sikerülhet. Megkeresi Horus szemét, majd tudja, hogy különleges képességeinek hála, összefogva már képesek lehetnek bármire. A feladat egyszerű: meg kell ölni Setet, hogy visszaállítsák a rendet Egyiptomban.
Mivel is kezdjem - a történet, mint egy faék, túlságosan nem kellett ezen a forgatókönyvíróknak agyalniuk, hiszen (oké, némi előképzettséggel) heti két-három találkozóval, sörözgetve össze lehet hozni egy ilyen szkriptet. Elég néha az is, ha csak sok olyan filmet láttál, aminek teljesen ugyanez a váza. Persze, meg kell dönteni a hataloméhes és kegyetlen vezetőt, akkor még érdekesebb, ha rokoni szálak is vannak. Majd jön a halandó segítő, aki ügyes és persze pártolja a végső célt. Kell egy lányka, valamint rengeteg, rengeteg CGI. Na, utóbbi valami végtelenül gagyi. Nem azért, mert manapság elkényeztettek minket a filmvilág legnagyobbjai, hanem azért, mert ez tényleg nem az a szint, ami miatt a pulzusunkat méregetni kellene percenként. A színészek szájába adott mondatok banálisak, a játékuk is hagy némi kívánnivalót maga után. Nikolaj Coster-Waldaut sajnálom kicsikét, de a többiek felé nem is éreztem különösebben semmit. Ami viszont mélyen megdöbbentett, az bizony Geoffrey Rush volt - igen, ő is benne van a filmben, de meghagyom nektek az örömöt, hogy ti magatok is tátsátok a szátokat miatta - vagy mosolyogjatok. Vagy egyszerre mindkettő, ha lehetséges. Legalább Brenton Thwaites energikus és mozgékony, érte lehet szurkolni és a motivációját, céljait értékelni. Ennyi örömünk lesz a bő két óra során.
Még akkor is, ha a film célja pusztán az, hogy kikapcsoljon és szórakoztasson, azért annak is megvannak a maga mércéi, minőségi alapvetései. Elég csak egy-két Bek és Horus közötti beszélgetésre gondolni - sajnálom, nem idézhetek belőle, ezt is rátok bízom, de ne aggódjatok, legalább annyira meglepődtök majd, mint azon a bizonyos mondaton a 300 második részében. Tudjátok mire gondolok. Az izgalmas jelenetek mondjuk tényleg eléggé jól eltaláltak, de ez csak a felszín kapargatása, a néző érzi, hogy itt bizony pusztán ezzel szeretnék elcsavarni a fejét. A CGI vitte a befektetett pénz nagyobb részét, ehhez kétség sem fér, viszont például azért a bizonyos vízesésért kár, elég lett volna kiollózni valamit a Titkok könyvtárából. Remélem, hogy Alex Proyas, akinek egyébként nem semmi címeket köszönhetünk (Dark City, A holló, talán még az Én, a robot), jobb belátásra tér, és csak tett egy aprócska kitérőt a látványfilmek világába. Az viszont biztos, hogy ennyi pénzt nem fog ismét kapni egy projektre sem - jó darabig. Bár, Wachowskiék is megkapták - szóval az ajtó nyitva, de ezen a bizonyos bejáraton nem sok néző fog besétálni, s aki mégis megteszi, az nem akkora lendülettel távozik a moziteremből. Az év eddigi legrosszabb mozis élménye - pedig volt már pár gyönyörűség.
35%
