Az Elvis & Nixon elhozza az USA történetének és történelmének egy aprócska, de mégis érdekes szeletét - hiszen a rock'n'roll királya, Elvis, és az egykori amerikai elnök, Nixon találkozása akkoriban óriási dolognak számított, s azóta is azon kevés események közé tartozik, amire szívesen (emlékszik?) utal vissza ország-világ. Az már más kérdés, hogy Liza Johnson szerintem kifelejtett egy-két fontos egységet, "kapaszkodót". Erről majd írok később, de egy legalább biztos: Michael Shannon óriásit játszik a filmben. Szinte csak ezért nem volt annyira keserű a végkicsengés. Bár, erős a gyanúm, hogy a rendezőnő fejében egy elég fura Elvis-kép él...
1970 decemberében a rock'n'roll királya, Elvis, (Michael Shannon) másodmagával, titokban megjelent a Fehér Ház kapujában azzal a céllal, hogy találkozni akar a világ legbefolyásosabb emberével, Nixon elnökkel (Kevin Spacey). De ki ne akarna az elhatározás mögött meghúzódó szándékra rákanyarodni? Például, hogy miért is akart találkozni Elvis az elnökkel? Mi lehet ezzel a célja? Nem utolsó sorban: mit gondol erről maga a keresett személy, Nixon elnök? A Fehér Ház vajon mit gondolt erről az egészről? Igen, rengeteg kérdés, amire választ ad vagy adhatna ez a film. Liza Johnson nem árul zsákbamacskát: igyekszik bemutatni a Nemzeti Levéltár legkeresettebb fotójának történetét – humorba csomagolva. Ez kevésbé sikerült neki.
Ugye, kérdés, hogy a minden bizonnyal a valaha volt egyik legfurcsább politikai találkozó mögött meghúzódó szándék komolysága/komolytalansága (itt nem húznék azért olyan élet határt) mennyire filmképes. Talán a majd' 90 perc alatt nem is a megtett út a központi, meghatározó egység, hanem Elvis személyisége, a belőle és felé irányuló hatások összessége. A kor, amiben király lehetett. És ki lehetett ő, amikor "királysága" a négy fal között nem mutatkozott meg. Hogy a megnyilvánulásai, szándékai milyen jelentőséggel, szereppel vagy éppen hatásfokkal bírnak, az az igazán lényeges - hogy ez kellő tartalommal párosul-e, az szinte teljesen mindegy. A cím noha azt sugallná, hogy itt bizony egyensúlyban lesz a két, főcímben említett karakter - hát, nem lesz. Ez egyébként egyáltalán nem zavart, sőt, Michael Shannon Elvis-karaktere rettenetesen jól megírt, hát még mennyire pontosan és élesen eljátszott, így eszembe sem jutott, hogy bárki is "hiányozna" a vászonról. Az egész film igyekszik a "király" által sugallt és a "királyról" alkotott képet színezni - hogyan kell egy necces rendőrségi helyzetből kibújni, vagy éppen miért kell, hogy körülvegyék olyan emberek, akik még ismerték a befutása előtt, nem beszélve arról, hogy milyen lehetett Elvis, amikor eltűnt egy hotelszobából, hogy elmenjen sütizni egyet. A film noha ezekre pontosan rámutat és szépen halad előre, jól bemutatja, hogy hogyan NE legyen az egész világ által imádott ember normális, mégis az az érzésem támadt, hogy ez nem az az Elvis, akinek emlékét őrizzük fejünkben.
Liza Johnson igyekezett egy olyan karaktert létrehozni - önmagában működik, félreértés ne essék -, ami hitelesen bemutatja a kor legnagyobb sztárját, de valahogy ezt mégis sikerült rettenetesen vontatottá, lassúvá tennie. Michael Shannon nagyon jól hozza a megírt figurát, de a humor forrása mégis minden esetben abból fakad(hat), hogy a néző kizökken az általa kreált Elvis-képből, így szokatlan ingerek érik. Ez pedig ugye egyeseknél humor, másoknál idegesítő elem, vagy akár "karfakapargató" izgatottság is lehet. Kevin Spacey Nixonja tökéletes, a kevésbé összeszedett, sztárallűröket szintén jól hozó, öregedő és nagydumás elnököt kisujjból hozza - de, ugye itt nem is a színészekkel volt a baj, bizony nem. Amikor végre "összeütközik" a két fél, ott tör felszínre a valódi, központi egység: az elnöknek szüksége van egy showman-re, míg az emberek kedvencének szüksége van végre egy olyan személyre, aki tényleges hatalmat birtokol. Aztán, amikor a két kéz egymásba csap, majd jön a végefőcím, akkor jövünk rá, hogy Elvis és Nixon a bizonyos találkozó után semmivel sem lett "gazdagabb" - így a néző sem. Látjuk, hogy miben másabb Elvis Nixonnál és fordítva, s bár mindkét ember hatalmat birtokol, mégsem érdemes összevetni a kettőt - pedig itt ebben a tekintetben nagy az igyekezet. Az Elvis & Nixon minden egyes perce olyan, mint egy szelíd anekdotázás egy-egy pohár söröcske mellett - semmi több, s tudjuk jól, mesélés közben néha ferdülnek a történetek. És még csak Elvis muzsikákat sem kaptunk...De mi mást igen? Jól rajzolt, de elhanyagolt mellékkaraktereket, lassú történetmenetet és érzelemmentességet. Egy fecske...akarom mondani, egy fotó nem csinál nyarat...vagyis filmet. Jó filmet.
60%
