A képregény-adaptációk hatalmas erővel zúdultak és zúdulnak a mozikba az utóbbi években. Természetesen lehet ezeket kerülni, szeretni, rajongani értük, ám egy biztos: mindenki megtalálhatja/megtalálhatná közülük a kedvére valót. Vannak, akik fiatalabb korukban láttak egy-egy délelőtti matinéban Pókember részeket, egyeseknek még képregényeik is voltak, sokan nőttek fel Superman vagy Batman rajzfilmek, filmek hatása alatt. Sokan nem kedvelik a képregényekből készült filmeket, hiszen úgy gondolják, nem feltétlenül ültethető át minden úgy, ahogyan azt ők elképzelték, de esetleg megoldható lenne - ám ilyenkor egy rossz rendezés mindent elronthat. Jelen esetben a Pókember széria újragondolása szerintem egy jó ötlet volt, amelyből rengeteg mindent kihozhatnak a franchise létrehozói, alkotói. Más karaktereket vonultathatnak fel, új főhősöket, a bonyodalmakat másképpen ábrázolhatják - jogok kötik a kezüket, hogy hogyan, tehát az alkotói szabadság nem is annyira az -, de a legfontosabb szerintem mégis az: egy bizonyos film elkészítése után úgy ábrázolni egy képregény hőst, ahogyan az a mindenkori jelenkorba abszolút beilleszthető.

Nem is olyan régen ért véget az előző trilógia, így élénk élmények lehetnek azzal kapcsolatban, hogyan alkotta meg Sam Raimi - az első trilógia rendezője - a Pókember világát. Most, 2012-ben reboot plecsnit kapott az ötlet és Marc Webb el is készítette az első egységét Pókfej kalandjainak. Míg Sam Raimi rajongott Pókemberért, aranyosan ám eléggé tudatlanul ábrázolta azt, annak minden motivációjával, a főbb ellen karakterek kidolgozatlanságával és a színészek röhejes kiválasztásával. Megjegyzem, lehet szeretni az előző alkotásokat, ám a rajongáson túl kell tudni lépni, s elsősorban a végletekig kitartani a jó film elkészítése mellett, ám Sam nem értette az egész univerzum lényegét.

A filmet nagy valószínűséggel olyanok nézik meg, akik látták már az első részt, így az eredettörténetről nem nagyon szeretnék beszélni, ám az elmondható, hogy még ebben a részben is bőven láttunk megalapozásokat az elkövetkezőkre gondolván. A film elején szinte ugyanazt láthatjuk, mint az első részben, csak a szülők szemszögéből, így pár nagyon fontos információval lehetünk gazdagabbak, ami miatt máris másképpen gondolkozunk az Oscorp céggel kapcsolatban. Főhősünk egyre népszerűbb, már a rendőrök is elviselik, sőt a segítségét is kérik, várják a különböző eseteknél. A hétköznapokban pedig Peter Parker egy egyszerű srác, aki éppen most tudja le az iskolás éveket, szerelmével Gwen-nel. Minden megy a maga iramában, egészen addig, amíg az Oscorpnál egy baleset nem történik, amelyet igyekeznek eltusolni - szenvedő alanya pedig Max Dillon, a mellőzött, levegőnek nézett, ám rendkívül ügyes tervező. Belőle születik meg Electro - ez nem spoiler, ne aggódjatok -, de ez még nem minden, hősünk múltjából olyan mozzanatok is előbukkannak, amelyek alapjaiban változtatják meg Peter, a Pókember és az univerzum életét. És akkor még nem beszéltünk arról,hogy Harry Osborn örökli az Oscorp céget, amellyel egy harmadik egység nyílik meg a film során...

Ám a film konkrétan négy egységből áll, az említett eredettörténet szál, Gwen és Peter kapcsolata, Electro és az ő eredete, valamint az Oscorp/Harry és Pókember egysége. Talán még egy ötödiket is létrehozhatnánk, amelyben Peter saját magával áll szemben, gyanakodik, kutat, őrlődik - ám ez szépen szétosztható a fent említett négyben.

Már itt meg kell említenem a szereplőket, először is a főszereplőt, aki ugye Andrew Garfield - régen nem igazán szimpatizáltam vele, de a Közösségi háló során már láttam benne a lehetőséget,  A csodálatos Pókember film után pedig meg is tapsoltam, abszolút tökéletes Peter Parker. Tényleg, ő maga nyilatkozta, hogy nagy vágya volt, hogy eljátszhassa a Pókfejet, hiszen már alsóban is Pókembernek öltözött a farsangon. Valljuk be, ő egy tipikus fiatal, akivel szinte mindenki tudna azonosulni, ahogyan ő is tette a szereppel, tökéletesen ábrázolja Peter értékeit, humorosságát és fiatalságát. Taps. Emma Stone is ebbe a kategóriába tartozik, kettőjük kémiája megvan a filmvásznon, ugyanis az életben is egy párt alkotnak, így minden érzelmük a helyén van, a drámák és a poénok zsigerből jönnek náluk, ez bizony egy szerencsés helyzet, amelyet el lehetett volna rontani, de szerencsére nem tették. Jamie Foxx-ot mindenki ismeri, legalább egy filmet láttatok már tőle, itt sem kellett nagyon megerőltetnie magát - erről majd később, hogy miért -, hozta a kötelezőt, már amennyire hagyták neki. Néztem volna mélyebb vesződést a történetszálában, de erről is a következő blokkban. Dane DeHaan egy ripacs, lázadó, komolytalan, bármilyen súlyt elbírni nem képes srácot játszik, szerintem ő is jól szerepel - sok kritikus kifogásolta a teljesítményét, hát a bágyadt első trilógia-béli James Francohoz képest álomszerű az alakítása. Sally Field játszotta már az első részben is May nénikét, azt hiszem róla nem is nagyon kell beszélnem, elismert színésznőről beszélhetünk, aki mindig hibátlan alakítást hoz.

És itt jön az a blokk, amely oda állítja az új Pókember filmet, ahová való és úgy mutatja be, ahogyan azt valójában értelmezni kell. Nem csak lehet, hanem kell. Ez fontos. Persze az is, hogy ez az én meglátásom, ám azt hiszem nem tévedek, ha azt mondom, ez a képregény-adaptáció másabb, mint a többi. Ugye. Nos, Pókember nem titkoltan a fiatalabb korosztályt megcélzó szuperhős, aki a humor, az iskola és a fiatalkori családi tragédiák szülte történetben, körökben létezik. Elsősorban brutálisan szerteágazó a képregény szerinti történet, megannyi mellékszál, összekapcsolódás és egység jellemzi az alapsztorit, ám a filmben ez nem igazán valósítható meg - hacsak nem akar 7 órás verzió lenni -, így válogatni kell, szelektálni, előtérbe és/vagy háttérbe helyezni, amely vagy nagyot tud durrantani, vagy nem. Azt hiszem a kettő között nincs közbülső vonal. Ez eredményezhet olyan érzést, amely hiányérzetre adhat okot, de úgy érzem jól megoldották A csodálatos Pókember 2-nél ezt. Méghozzá azért, mert nem titkoltan, ez egy négy részre tervezett - plusz két spin-off, azaz mellékszálon a történethez kapcsolódó sztori -, sorozat, amelyből ez az első kettő számomra még mindig eredettörténet, még mindig alapok letétele és ismerkedünk Peter és az Oscorp történetével. Marc Webb nagy fába vágta a fejszét, ahogy az írók is, ám korrekt történetet tártak elénk - fentebb leírtam az egységeket -, ezeket jól összehozták, ám Electro szerepét én "sötétebbre" képzeltem, s erősebb, mint ahogy az megjelent. Az első rész lassúsága a végjátéknál lépett a gázpedálra, itt már jóval korábban szerencsére - ám túl sok információt kapunk, amellyel nem minden esetben képesek az alkotók arra, hogy tökéletesen láttassák az eseményeket, érzelmi síkon kevésbé vagyunk képesek átélni a szereplők helyzetét - inkább élvezzük azt, amit látunk mintsem átéljük.

A film nagyot szeretett volna markolni, a csatákat látványosra írni és valósítani - amely részben sikerült is. A csaták viszonylag rövidek, ám képi világukban és zenéjükben/hangjukban abszolút jól megtámogatottak - utóbbi nem másnak köszönhető, mint Hans Zimmernek (Az oroszlánkirály,Hajsza a győzelemért, Batman, A kör, A szikla és még 157 film). Jamie Foxx vagy ilyen karakterleírást kapott, vagy éppen aznap reggel nem kapott gabonapelyhet és ezért ripacs, de tényleg nem ez a szerep, amiről szívesen beszél majd később. Egyrészt hozza a kötelezőt, másrészt ez a kötelező elég vékonyka és kidolgozatlan, erőtlen, talán még nyűg is. Az utalások és a forgatókönyvi bukdácsolások az ő karakterét érintik a legérzékenyebben, szerintem nem sikerült túl jól, ám a végső összecsapásuk látványa nagyjából egálra hozza nálam az élményt.

A Pókember igazi erőssége a dráma és a humor összekeverésének méltó eredményéből létrejövő, korrekten egyensúlyt alkotó massza. Massza, mert kibontakozása még várat magára, ez még feldolgozandó és élt kívánó - értem ezalatt, hogy éles határvonalakat kellene húznia egy-egy mozzanat eleje és vége részéhez -, ám az, hogy korrekt, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy ebben a filmben tulajdoképpen minden a helyén van, de nincs is semmi. Hogy lehet ez? Úgy, hogy Andrew Garfield tökéletes Pókember - ezt már írtam, igen -, ám azt nem említettem, hogy ebben rejlik az egész sorozat kulcsa. Ha a központi karakter eltalált, akkor a hátán viszi a sztorit, amely legyen bárhogyan is megírva, nem tudunk rá haragudni, mert azonosulni vagyunk képesek Peter személyiségével, annak minden hibájával együtt. Ha mégis haragudnánk rá, akkor nézzük meg az utolsó jelenetekben látható harc során a Zöld Manó és Gwen - Peter jelenetet, azonnal újraértékeljük mit is gondoltunk előtte.

A látvány igényelte a 3D-t, nagyon kellett hozzá, meg is dolgoztak a technikusok az ilyen szépségért, amely leginkább az itt fenn említett jelenetben nyerte el igazán a mélységét és valódi értékét. Zseniális megoldás, karfába kapaszkodós élményt nyújtott. Bár szerény személyem néhol picit rosszul érezte magát a sok röpködéstől és a magas háztetőktől, de ez egyéni probléma, ezzel ne foglalkozzatok. A szinkronhangok tekintetében nincs nagy meglepetés, Garfield-Peter személyében Molnár Levente hallható, szerintem pont passzol hozzá, ám a többiek...Nem tudom érdemes-e megemlíteni - Jamie Foxx karaktere Kálid Artúr, ezen meg sem lepődünk ugye -, de megteszem. Emma Stone-Gwen szinkronja rettenetes, ezt Parti Nórának köszönhetjük, vagyis a szinkronrendezőnek, ugyanis Emma karakterét veszíti ezáltal...sajnos. Dane-Harry pedig Előd Álmos, azt hiszem tökéletes ellentétét adja annak, amit az eredeti hang nyújtana. Meglepődés? Nincs, ugorjunk is tovább.

Elnagyolt háttér és motiváció, amely viszont kellően megalapozott, de nem megfelelően megvalósított - nagyjából így tudnám megfogalmazni az összességét ennek a filmnek. Reméljük, hogy az első két rész egy-két zseniális folytatás előzménye, ehhez az kell, hogy Marc Webb és írócsapata, valamint a gyártó, olyan egységet alkosson, amely nem négy részre nyújtható filmet takar, hanem egy filmben elhelyezett, kerek egészet, amely kellemes és élesen meghúzott határvonalú 142 percet nyújthat majd nekünk. Ettől függetlenül nyugodtan elfelejthetjük a régi Pókembert, mert ez az új mindaz, aminek lennie kell - ebben nem tévedtek az alkotók, s mi sem csalódunk a karakterben.

68%

A film adatlapja elérhető itt.