Amikor Christopher Nolan rendez, akkor felkapja fejét a világ. Vagyis annak egy tekintélyes méretű része. Már eljutott arra a szintre, hogy bármilyen címet bevállalhat, elég neki, ha csak egy semmitmondó bemutatót készít - mert minőséget képvisel. Manapság kevés az olyan rendező, aki mer nagyot húzni - aki így tesz, azt megbecsülik, de ez csak az érem egyik oldala. A másik lehetne az, hogy a felkínálkozó lehetőségekkel, a befektetett bizalommal nem él, pusztán csak a nevét adná egyes dolgokhoz: itt bizony nincs így, amikor Christopher és Jonathan tesók összedugják a fejüket, akkor valami kegyetlen jó születik a végén.
Már anno a Transzcendens beszámolójában kifejtettem a véleményemet, melyből ide is tökéletesen illik pár gondolat: a film számomra művészet, eszköze a megvalósításnak, teret enged a gondolatoknak, nem szabhat határt számára semmi, amit az ember el ne képzelhetne. Jelen filmünk is tudományos alapokon nyugszik - s bevallom őszintén, miért is ne lehetne teljes valójában őszinte ilyen téren is. Ahhoz abszolút sajátságos nézőpontot vallok - ahogyan mindenki más is, egyénenként -, hogy tudjam eldönteni: hiszek-e neki vagy sem, s e nyomvonal nem egyezik minden esetben azzal, hogy mennyire tetszik egy alkotás. Egy szónak is száz a vége: a sci-fi valahányad részében még mindig fiction. Üdítő egységként repült be a mozikba Nolan filmje, ugyanis ez nem egy folytatás, nem eredettörténet, nem remake vagy reboot - ez a 0-tól a 169. percig komplex, befejezett, majdnem tökéletes. A sok film mellett néha szükség van a közönségnek ilyen alkotásokra is. Nem filmre, alkotásra - és ez a megfogalmazás most nagy különbséget rejt.
Cooper még régen a NASA szolgálatában állt. Ma már nincs rá szükség, hiába mérnök és pilóta - mára gazdálkodóként éli mindennapjait, persze sajnálja, hogy maga mögött kellett hagynia az álmait. A Föld pusztulásnak indult, por lepi el, s nem terem már más, csak a kukorica. Egy farmon él gyermekeivel, valamint apósával - lánya, Murph ígéretes tehetség, nagyon okos és imádja az édesapját. Nem is annyira távol tőlük tudósok fedeznek fel egy féreglyukat az űrben, amely segítségével talán orvosolható lenne az egész emberiség problémája - új bolygót találni, hogy a lassan lakhatatlanná váló Föld helyett egy alternatív égitestet népesítsenek be, új reményekkel. A cél érdekében egy kisebb csapatot küldenek a világűrbe, hogy felfedezzék azt, s információkat szolgáltassanak a földi csapattal - e csapat vezetője lesz Cooper, aki kénytelen lányát hátrahagyni, ám tulajdonképpen miatta csinálja ezt igazán. Az utazás nem veszélytelen - talán soha nem térnek vissza, talán nem találnak semmit, egyetlen dolog a biztos: az ember a Földre született, de azt senki sem mondta, hogy itt is fog meghalni...
Nem egyszerű elkezdeni az írást. Amikor anno megnéztem, tudatosan kerültem minden apró információt, amely a filmről elhangozhatott, ugyanis a premier utáni héten tudtam csak megnézni. Nem volt könnyű, de a ,,nulláról kezdhettem", s engedve az IMAX csábításának - ott tekintettük meg. Christopher Nolan ajánlásával kezdődik a film, amely után Cooper családjának mindennapjaival találkozunk, érzékien rátérítve a családon belül uralkodó érzelmi síkokra, viszonyokra és helyzetekre. Véleményem szerint nagyszerűen ábrázolják a kapcsolatokat - amely az eddigi Nolan filmekből eléggé hiányzott. Tudniillik ő az a rendező, aki nem igazán tud/tudott teret adni az érzelmi megvalósulásnak - már, ami a vásznon történő leképeződést érinti. A lényeg, hogy itt sikerült, erre a nagyszerűen játszó Mackenzie Foy volt a kulcs - persze Matthew McConaughey asszisztálása mellett. A viszonyrendszer is így működik a film során, leginkább az elején: a lány diktálja az iramot, az apa pedig alkalmazkodóan, egyedülálló édesapaként kezeli a helyzeteket, hol helyesen, hol kevésbé - ezzel elérve a filmen abszolút átható, irányító és megérthető hozzáállást, amely áthatja a látottakat, helyzeteket, olykor a döntéseket is befolyásolja.
Tulajdonképpen egységekre lehet bontani az egész filmet, talán harmadolni a legjobb választás. Az első harmadában a család, az egység, az emóció operál, amely szép lassan kúszik át a felfedezés útvonalára, amely ugyanúgy tartalmazza az előző harmad magával hozott egységeit, így növelve a komplexitást. A harmadik harmad egységeit pedig nem mondom el, hogy mit tartogat számunkra, de annyit elmondhatok, hogy az előző kettő egysége és minőségi ábrázolása, kifutása minimum "leesik az állam, annyira egyben van" hatást ér el. Ehhez persze kell a katedrálisként felépített forgatókönyv, amelybe belekötni lehet, ám megvetni egyáltalán - a tudományos mivolta Kip Thorne fizikus által megalapozottnak tekinthető, ugyanis ő adott szakmai tanácsokat, ötleteket a Nolan-testvéreknek (még egy jelenet erejéig szerepel is a filmben). Nem szívesen szólnék/kötnék bele a tudományos háttérbe, ezt meghagyom azoknak, akik szerint a film nem művészeti alkotás, hanem egy terep az állandó megmondásokra. Sokan azt mondják, ez bizony a modern 2001: Űrodüsszeia akar lenni, de közel sincs hozzá. Az 1968-as alkotás azon kor űroperája volt, a Csillagok között az ezredforduló utáni korszaké. Itt hivatkoznék arra az idézetre, amelyet a legendás Arthur C. Clarke (2001: Űrodüsszeia) mondott vala: ,,Ha valaki teljesen megérti a filmet, akkor ők valamit nagyon elrontottak, hiszen az volt a cél, hogy több kérdés merüljön fel benne, mint amennyi megválaszolódik".
A film azon részét, amikor a csapat az űrben jár, nagyszerűen megoldották - zseniális képeket láthatunk az űrről, a hajóról, valamint a felfedezésre váró bolygókról. Hogy őszinte legyek, jelen esetben nem is tudom, mi minősülne spoilernek, így a konkrétumoktól eltérnék - az azonban dicséretes, hogy Nolan igyekezett a lehető legtöbb mindent megoldani CGI nélkül: Izlandon például valóban a hóban toporogtak a színészek, az ott látható állomás és hajó pedig tényleg elkészült, 1:1-es méretben. De ugyanígy felhúzták a komplett farmot is, a több száz hektár kukoricával, a port pedig szélgépekkel irányították, de még sorolhatnám: a lényeg, hogy Nolan úgy érezte, a színészei és a közönség számára az a legjobb, ha előbbi érzi, utóbbi szinte érzi, hogy mi történik a vásznon. És, ha már látvány: a filmben felhasznált ábrázolási mód olyannyira mérföldkő a filmezés terepén, hogy azon túllépve, az azt elkészítő szoftvert alkalmazni kezdték asztrofizikai kutatásokban, mert annyira tökéletes a fekete lyuk ábrázolása.
Itt feltétlenül ki kell térnem egy fontos dologra: a látvány zseniális, őszinte és pontosan elég. Aki kevésnek érzi, azt pedig abszolút megértem. Hogy lehet ez? Kérem szépen úgy, hogy az utóbbi években az arcunkban nyomták a 3D-t, a CGI-erdőket, mezőket, robbanásokat és még sorolhatnám, ezért a néző ingerküszöbe elég magasra került, a látvány értékelése, fontossága az egekbe ugrott, már az számít mennyire tökéletes egy fűszál - és nem az, hogy mi a szerepe. A Csillagok között látványvilága, elemekre bontva, funkcióját tekintve már-már tökéletes megjelenítésként kevésbé lehet eredményes a megszokott CGI rengeteg miatt - miközben a filmben látható, megvalósult eljárások által leképezett formák és kinézetek adják vissza a legjobban a valóságot. A valóságot. A látvány itt nem a szemnek lesz kedves, hanem a történetet mélyíti - és így megvizsgálva: a hatás szinte feldolgozhatatlan, mert olyan elemekhez is nyúl, amelyeket így még nem láthattunk sehol sem.
A színészek jók, Matthew McConaughey pont annyit hoz ki magából, amely a szerephez szükséges, nem sok, nem kevés - eltalálta a karaktert, zsigeri. Anne Hathaway, akit rengetegen nem kedvelnek, itt sem lopja be a szívünkbe magát, de tény: jól játszik, ügyes - ám nem túl hiteles. Mackenzie Foy nagyszerű, öröm látni ilyen fiatal színésznőket a vásznon, biztos nagyon sokra viszi majd. Akik csak asszisztálnak, az Jessica Chastain, Michael Kaine és David Gyasi, de mindenki a helyén van, a casting ismét erős, minőségi. Nem hőst játszanak, akik mennek és meghódítják az ismeretlent: hús-vér embereket, akik képesek hibázni, de a végsőkig kitartanak - talán magukon túlmutató okok miatt. A szinronhangokra sem lehet panasz, Matthew magyar alteregója, Nagy Ervin kellemes csalódást okozott számomra, mert azért valljuk be: McConaughey hangját szinte lehetetlen visszaadni. Itt sem sikerült, de megtöltötte élettel Ervin, ami máris nagy ajándék. Anne Horváth Lilit kapta, aki a Szerelem és más drogokban már volt a hangja. Jessica Chastain Zsigmond Tamara, Mackenzie Foy Koller Virág, s Michael Kaine Fülöp Zsigmond. Fülöp Zsigmondot utoljára hallhattuk Michael Kaine hangjaként, a zseniális színész és szinkronhang sajnos októberben elhunyt. Hans Zimmer ezúttal nem annyira tolakodó, mint az Eredet során, de azok az orgona szólamok...hát a hideg kiráz tőle. Olyan atmoszférát teremtett, amely szinte megölelte az egész filmet, eggyé vált minden hangfoszlány a látottakkal, amelyekhez a valóságos karakterek adtak igazán erőt.
A látvány elképesztő - és végre nem 3D. Én azt az elvet vallom, mely szerint egy filmnek nincs szüksége a 3D-re. Miért? Azért, mert ami igazán jó, ahhoz nem kell és kész. Nolan soha nem is dolgozott ezzel a technológiával, ugyanis miért tette volna - ha jó egy film, akkor ahhoz nem kell plusz, idegen adalék. Sikerült jól megalkotnia az űrt, érezni a súlyát, a felfedezést, a kalandot - összeállt a kép, nagyon egyben van a megvalósítás terén is a Csillagok között. Christopher Nolan most valami más adott, mint amire számítottam/számítottunk: egy jó filmet kértem, egy zseniálisat kaptam. A fekete lyuk ábrázolása és az ott történő dolgok: véleményem szerint leírhatatlanok. Ha képes lennék leírni, akkor tudnám ábrázolni igazán, hogy mit éreztem - de annyi szent, hogy régen láttam ennyire komplex és jól működő filmet. A sztori egyszerű, ám az igazi hardcore sci-fi fanatikusok valószínűleg tudnak majd rajta fogást találni - s talán ez az egyetlen hibája.
A filmen végigvezetett családi dráma és a sci-fi elemek nagyszerűen együttműködnek, a mellékszereplők apróbb, ám még így is hangsúlyos, egyéni problémái is kivetülnek, olykor a küldetés, vagy a földi élet mozgatórugóinak megváltoztatójaként. Nincs túljátszás, viszont néhol van gombóc a torokban, néha tátott szájjal vásznat bámulás is előfordul, s persze felbukkan pár percnyi üresjárat is. Egy-egy kérdés felmerül bennem a film nézése közben, ám mindegyikre választ is kaptam - olyat, amellyel elégedett voltam, teljesnek éreztem. Az utolsó percek hollywood-i kikacsintása már A sötét lovag: Felemelkedés végén is érezhetően megjelent, ám ez sem zavart, pláne a tengerentúli nézőknek szükségük van ezekre is, de ebbe ne menjünk bele. Bizonyos fogalmak megjelennek a film nézése közben, erre az ember vagy nyitott lesz, vagy csak szimplán bámul - mondván: nem érti. Igyekeznek ám elmagyarázni a szereplők, de csak annyira, hogy az ne legyen kínosan "discoverys" - így nem feltétlenül ajánlanám mindenkinek ezt a filmet. Akiknek tetszett az Eredet és értették, azok az űrbe vetített, családi drámának is felfogható, döntéskényszereken alapuló, ám mégis abszolút új utakat felfedező, bevállaló és megvalósító filmet, a Csillagok között-et szeretni fogják. Én jelenleg imádom, kb. tíz percig nem szóltunk egymáshoz a mozi elhagyása után, még most is a látottakon kattog az agyam - és erre azt hiszem mostanában csak Nolan képes. Más is képes lehetne, de Nolan mindig egy lépéssel előrébb jár - építi az utat a Csillagok közé.
Zseniális, túlmutatott minden előzetes elvárásomon. Az igazi sci-fi fanok talán nem, de a filmkedvelők - pláne a rendező rajongói mind a tíz ujjukat megnyalják majd a látottak után. A színészek jól megválogatottak, a látvány tényleg új terepet nyitott a filmezés terén - még akkor is, ha Nolan ezúttal nélkülözte jól bevált operatőrét, s A nő (Her) alkotójára bízta a képi világot.
A család, a szeretet, az űrutazás - az új felfedezése egyszerre jelenik meg a filmben. De nem pusztán a bolygók, az űr, a fekete lyuk felfedezése van ám itt, nem bizony: itt az ember legbelső félelmei, vágyai, érzelmei is felfedezésre kerülnek, olyan gátak szakadnak át, amelyről addig az ember talán nem is tudott, míg be nem következett. Az idő érzékeltetése lehengerlő, eszközei egyszerűek, de annyira jól össze van pakolva, hogy itt tényleg az "egyszerű, de nagyszerű" jelző jó helyet kaphat. A jövőnk képe, a lehetőségek - itt lapulnak ebben a filmben, egy lehetőségként, amelytől én, a tudományokhoz nem konyító, ám váltig bízó ember is az mondja: ez a film nem is volt annyira illúzió. Szinte kézzelfogható közelségbe került a felfedezés, az idő, a dimenzió és a tér fogalma: köszönöm Nolan-testvérek.
99%
