A színészek élete nem egyszerű. Néha beskatulyázzák őket, olykor egy szerepben ragadva éldegélnek, számtalanszor pedig annak lehettünk szemtanúi, hogy reménységek vesztek el Hollywood ködös múltjában. Michael Keaton 1989-ben alakította a Tim Burton által rendezett Batmanban a főszereplőt, majd 1992-ben ennek folytatásában is helyet kapott. Azóta vegetál, színészi tehetségét kibontakoztatni nem igazán tudta - ő is egy rendszer, egy kor hibájának köszönhetően. Hasonló cipőben jár Edward Norton is, aki bár ebben a filmben mellékszereplőt játszik, de emlékezhetünk arra a bizonyos Hulk szerepre is, tehát tőle sem állt távol a szuperhős (?) szerepkör. Alejandro González Inarritu rendezőként szintén nem tudott és tud azonosulni a filmes világ változásaival, amelyet nem tehetsége (mert van) miatt érez tompának, ergo nem a rendszer löki ki őt - hanem véleménye szerint nem jó irányba haladnak a dolgok - nem a művészet, az életszerűség felé. Egyes színészek méltatlanul tűnnek el a süllyesztőben, talán nem is a teljesítményük miatt - inkább a kor generálta rezonancia miatt, amely inkább csak kiszippantja azt a bizonyos lelket a produkciókból. A Birdman maga a valóság, benne a zseniális castingnak köszönhetően korszakos hősök - talán nem is film ez, pusztán álom. Valóság, álom? Birdman!
A három nap történetét elmesélő film középpontjában Riggan (Michael Keaton) áll, aki élete nagy áttörésére készül. A helyszín nem más, mint egy Broadway-színház, az egykori hollywoodi sztár pedig saját darabját készül előadni. Célja, hogy újra emberszámba vegyék, hogy ismét tündökölhessen régi fényében, hiszen megérdemelné. 20 évvel ezelőtt eljátszotta Birdmant, s azóta is azzal a szerepével azonosítják, a fiatalok már nem is ismerik fel/meg, az újságírók pedig minden interjú során egyszer biztosan kérdezik, hogy folytatja-e a Birdmant. Riggan egy igazi művész, nem szeretne továbbra is kivénlett szuperhős lenni - bizonyítani akar, elsősorban magának, de talán az egész világnak is egyúttal: képes egy olyan Broadway-anyagot összehozni, amely értékelhető, amely felérhet egy hollywoodi szuperprodukció magasságaiba - a maga módján. A problémák természetesen benne is leleddzenek, de a társulat tagjai is mind-mind egy állomást hivatottak betölteni, amelyek egy színész életében felbukkanhatnak. Riggan megpróbáltatásai után eléri-e a kívánt áttörést?
Wow. Ez volt a beszámolóm egy szóban. Most azért ki is vesézem - a Michael Keaton által vezetett társulat olyan piszok fontos filmet tett le az asztalra még 2014-ben (bár hozzánk csak most jutott el), hogy emelem a nem létező kalapomat - kétszer. Varázsa talán abban rejlik, hogy bepillantást nyerhetünk a viszontagságos pillanatokba, amelyek egy előadás megszervezésében és színpadra vitelében megjelennek, s mindezt olyan áthallásosan ábrázolja Inarritu rendező, hogy egyszerre láthatjuk a mai Hollywood minősítését, s azt az "álomvilágot", amely körbelengi a színészek mindennapjait - legyenek éppen szerepben, vagy azon kívül. Minden egyes, mulatságosnak tűnő másodpercében is ott rejlik a mélyen megbúvó dráma, az egyén belső szétkaszaboltsága, amely rányomja a bélyegét az elkövetkező próbákra, beszélgetésekre, nagyjából mindenre. Ha a film laza két óráját/filmbéli idővel mérve három napját felszorozzuk 20 évvel, akkor megkapjuk azt az eredmény, amely a tulajdonképpeni színészi sors súlyát mutatja nekünk: nyomasztó lehet, az is - Michael Keaton pedig élete valóban legerősebb alakítását nyújtja - részben önmagát, részben ismét mást.
A mozi felemelkedése egyenlő a Birdman megalkotásával - szóba kerülnek napjaink sztárjai, a blockbusterek, az egyik jelenetben még egy városrészt is szétbombáznak, tárgyakat mozgat gondolatában Riggan - s persze ezt mind gondolatban, leképezve azt a valóságot, amelyet falsan közvetít, de eredményesen nyugtáz a filmipar - már egy jó ideje. Nem mennék bele igazán az értékek és a filmgyártás irányának analizálásába, hiszen az külön írást érdemelne, maradok a Birdman nyomvonalán: Michael Keaton/Riggan karrierje olyannyira kihasználatlan és méltatlanul elfeledett, hogy a 63 éves színész/karakter igényli az ikonikus, forradalmi előadások varázsát, hiszen tudja: képes a megújulásra, a jóra, a mérhetőre. A filmben megalkotott drámai színdarabja önmaga ábrázolásának maximumát mutatja be, amely az első próbáktól a premierig nagyon hosszú utat jár be.
Ezen úton elkísérik őt színésztársai, az újonnan szerződtetett Mike (Edward Norton), aki pályája kezdetén legalább annyira kibírhatatlan és nyers volt, mint az itteni karaktere, a lánya és egyúttal asszisztense, a szenvedélybeteg Sam (Emma Stone), aki civilben Pókember szíve választottja, de ne feledkezzünk meg Jake-ről (Zach Galifianakis), Riggan ügynökéről sem, akit mindenki a Másnaposok szakállas elmeroggyantjával azonosít - kérem, itt olyan drámát tesz le az asztalra, amely röhögve kibillentené ebből a skatulya-állapotból. Naomi Watts, Andrea Riseborough és Amy Ryan is fontos puzzle-darabka, akik a "nagy egység" összhangjáért felelősek.
Norton ráébreszt minket arra, hogy a jelenetek közötti színész is ember, Keaton a szív és ész párbaját vívja meg minden másodpercben - mindenki megmutatja, hogy mi hiányzik ebből a világból, azt, hogy minek kellene benne lenni. A rendező jelen esetben maga a varázsló, maga a nagybetűs rendező, aki igazgatja a valóságban elhagyott, a filmvásznon törekvő, míg álmaiban kiemelkedni vágyó karaktereket - de merre? Arra, hogy ez a film megérintse azt a nézőben, amelyre talán évek óta nincs példa. Tükröt mutat a világnak, az néz bele aki akar, s úgy, ahogy éppen szeretné: a végeredménye talán az lesz, hogy elgondolkodunk azon, hogy mi is a filmművészet, ki is a színész, mi ennek az egésznek a célja? Jogosan kerülnek parkolópályára egyesek? Mi a jó?
A pályafutása legjobb szerepére váró színész megalkotja maga számára a tökéletes szerepet - dacára annak, hogy bánt vele a sors. Ezért kimérten, centire pontosan igényli a történések precíz menetét - de a külvilág, mások persze közbeavatkoznak. Nem mehetünk el a rettentően szemrevaló vágásmentesség mellett sem, hiszen nagyon szép és hosszú snittek szemtanúi lehetünk - van olyan jelenet, ahol a kamera perceken át forog - ennek a forgatás során nem örültek színészeink, de megbirkóztak a feladattal: egy-egy jelenetet olykor egy napig forgattak, a film menetének megfelelően - ez bizony ritka. Az egész annyira összefüggően ábrázolt, hogy azt hihetnénk, itt bizony nincs is vágás - ezt azért készítették így, hogy a három nap egybeérjen, hogy lássuk megtestesülve a vágyat, az elnyomást. A zenék, hangok átkarolják a sztorit, néha Riggan maga kéri be a zenét, s ekkor fel is csendül. Fricska mindenfelé, fricska a világnak, középső ujj a szakmának - de mindezt művészien, profin és gyönyörűen. Csak az a baj, hogy pont azok nem nézik majd meg, akiknek ez szól - vagy, ha úgy is tesznek, tesznek is rá, hogy a szavakkal míveskedjek picikét: a szív és a szeretet diadalát elnyomják a "korszakok", amelyeket nem a művészet és az élet karcol képzeletben Hollywood margójára, hanem a hit, amellyel az operál - mi a menő, ki a menő? Ezt már rég nem mi döntjük el.
Bemutat mindenkinek, Michael Keaton pedig élete alakítását nyújtja, tényleg érdemes színész, tökéletes választás volt. Ezt a filmet nagyon-nagyon sokan fogják 1%-ra értékelni, de talán többen 100%-ra. Miért? Azért, mert a mai mozis világ, az igények és értékek annyira szétszóródtak, megosztottak lettek, hogy egyeseket kiborít majd, másokat pedig új tudatra ébreszt, s talán azt mondják majd: na végre, valaki megemlékezett arról, hogy mit képvisel az ember, ha színész. Minden pillanata mestermű, egy másodperce nincs, amely ne ordítana a világra: Hé, ugye tudod, hogy mi történik akkor, amikor egy film szinte él? Na, és kik miatt? Korszakok jönnek, mennek a világban, de az értékek és az értékelés talán maradandó - kérdés, hogy az ember lánya/fia lát-e vagy csak néz.
85%
