Soha nem értettem, hogy mi értelme van egy olyan filmet készíteni, amelyet minimum százszor láttunk már azelőtt. Természetesen itt arra gondolok, hogy az elkészített alkotás rettenetesen sablonos, benne az összes szereplővel, a története unalmas és olyan kliséket használ, amelyeket már egy óvodás is felsorol, ha szépen megkérjük. Az előbb felsoroltakra utaló jeleket már a filmek bemutatóinál megtalálhatjuk, ha nagyon figyelünk. Esetünkben még csak koncentrálni sem kellett - a Szerelem a végzetem annyira tipikus, hogy az már fájó, de mégis ott lappang benne valami, amely vár a kitörésre, arra, hogy taroljon - hogy mi az, azt a beszámolóban ecsetelem majd. Rob Reiner rendezése legalább annyira kellemetlen élmény, mint amennyire az ő mellékszerepe ebben a 94 perces, célközönséget nem is kereső vígjátékban. Romantika takarékon, poénok döcögősen - amerikai nyugdíjasok kálváriája, avagy hogy kell tökéletesen elvenni az ember kedvét már az első, filmben megjelenő mondattal - és megsúgom, ő készítette a sokak által kedvelt A bakancslistát is. Ennek fényében ez...
Oren Little elég fura teremtés. Felesége elhunyt, egyedül él - nem hagy elég parkolóhelyet szomszédjánál, festékpisztollyal lő kóbor kutyára és piszok bunkó beszólásai vannak - úgy általában mindenre. Ingatlanügynökként dolgozik, de saját kis Little Heaven társasházában él, ahol szomszédjával nem túl jó a viszonya - bár ez nem meglepő. Váratlan fordulat következik az egyébként unalmas életében, ugyanis felbukkan az egykor heroinfüggő fia és megkéri édesapját: vigyázzon a hamarosan 10 éves unokájára. Mivel Oren évek óta nem igazán törődött senkivel, így nehéz feladat elé néz - ilyenkor persze kapóra jön a szintén egyedülálló szomszéd, aki kérés nélkül segít. Leah énekesnő, anyai ösztönei pedig rögtön előtörnek, amikor a kis Sarah felbukkan. Vajon ezzel sikerül meglágyítani Oren szívét is? És talán össze is jönnek?
Adott tehát két idős, egyedülálló ember, akik a maguk kis életét élik. Mindketten elveszítették életük párját, így hétköznapjaik még ennek fényében, e hatások alatt telnek, szépen, csendesen. Leah egy apró bárban énekel, Oren ingatlanügynök és hónapok óta azzal küzd, hogy árán adja el a házát - pontosan 8,6 millió dollárért. Betekintést nyerhetünk mindkettőjük életébe, már pusztán azért is, mert egymás mellett élnek - s eleinte ezt nagy zsörtölődések közepette teszik. Minden zajlik a maga bunkó, akarom mondani csipkelődő menetében, amikor beállít Oren fia, s lányát - akiről Oren nem is tudott - felügyelete alá bízza. Azon már nem is agyalok, hogy egy 10 éves lányt, aki ennyire normális és értelmes, hogy a fenébe nevelt fel ennyi ideig, szinte titokban egy heroinfüggő, akit leültetnek 9 hónapra. Sebaj, menjünk tovább - vagyis pörgessük visszább a történetet.
A film rögtön azzal a mondattal kezdődik, hogy ,,legalább fizethetnének az embernek azért, hogy a temetőbe járjon, ha már a domboldalon kell felmennem". Oké, pofátlanul ízléstelen, nem indokolt és brutálisan amatőr - nem viccelek, felment bennem a pumpa, hogy a hangulatteremtő zene után/közben ez vágott képen így az első pillanatokban. Aztán ötperces etapokban érkezik az Oren-féle bunkó beszólás, amellyel mindenkit jól helyre tesz - de mi, szakavatott és sokat látott nézők tudjuk, hogy ez annak az eszköze, hogy majd ez bizony megváltozik, hiszen jön a nő és a kislány, akik kiforgatják. Hát nem - nem árulok el nagy titkot, hogy a film során semmi nem változik meg, maximum egy kicsit nyitottabbak lesznek bizonyos dolgokra a szereplőink. Az ingatlanos kitekintésekben olyan "laza" beszólásokat hallhatunk, amelyek finoman szólva rasszisták, az idő ebben a filmben nem telik, s csak hab a tortán, hogy főszereplőink között a kémia még távolról sem megtapasztalható.
Az egész film két töréspontra van kihegyezve: az egyik, hogy Oren képes lesz-e eladni azt a bizonyos házat, amely a múltját jelképezi, durva jellemével együtt, a másik pedig az, hogy Leah képes-e elénekelni azt a bizonyos dalt sírás, vagy éppen annak félbeszakítása nélkül. Közben az is kérdésessé válik, hogy összeillenek-e, hogyan változik kettőjük kapcsolata és még Sarah anyukájával is találkozhatunk. Utóbbi annyira kellemetlen párbeszédet tartogat, hogy már az ujjaim tördeltem kínomban. Nem vicc. De lesz még itt szülés idegen ember kanapéján, amely ismét egy olyan pofátlan jelenet, hogy... Mindegy, dühös vagyok. Semmi nem működik, nem telik az idő, nincsenek feldobott kérdések, nincsenek válaszok - kémia zéró, párbeszédek szerintem improvizációk voltak - mert ilyet írni sem lehet. A karakterek úgy ugranak át egyes, személyes vonásaikat érintő mérföldköveken, hogy én csak lesek, hogy mikor is történt mindaz, ami.
Színészeink esetében Michael Douglas hozza a kötelezőt, ez sima, nem is vártunk mást - jól áll neki a karakter, simán elképzelné az ember, hogy ő maga is ilyen. Diane Keaton pedig ugyanazt a sablont húzza elő, mint amellyel 12-15 éve folyamatosan találkozhatunk. Még a ruhái sem változnak az idő elteltével. A mellékszereplők annyira súlytalanok, hogy nem a neveikre, de még arra sem emlékszem, hogy mit csináltak a Szerelem a végzetemben. Rob Reiner is feltűnik a filmben, fura, hogy oltja saját magát, de semmi baj - egyszer elcsúszik egy csúszdán, máskor a parókája ferdül el - legalább annyira kínos az ő szereplése is, mint az egész film úgy egyébként. Nincs célközönség, nincs poén, nincs romantika és ez még csak nem is vígjáték. Akkor mi ez? Ez kérem - az a film, amire ráveszed a péntek délutáni betelefonálós show-t, ha van még videokazettád.
Rob Reiner egyszer rendezett egy A bakancslistát, most pedig olyan mélyre süllyedt, hogy a rengeteg, egyébként is lemezre elkészült mozin keresztül kellene felkapaszkodnia - hogy elérje az "értékelhető" magasságot. Ez nem vígjáték, nem is romantikus, a párbeszédek kínosak, egyes jelenetek kiborítanak - özvegyek "háborúja", amely legalább akkora nagy csatározás, mint amekkora pontszámot kap ez a film a beszámoló végén.
Ezt nem rendezték meg, nem is írták - csak úgy elengedték, mint azokat a bizonyos bunkó beszólásokat Oren. Nincs átmenet, karakterfejlődés pedig vagy nem volt, vagy engem ejtettek fejre már a harmadik percben. Hiányérzet van-e? Elvesztegetett másfél óra.
35%
