Angelina Jolie első rendezése, A vér és méz földje nem sikerült valami jól - sőt, mondhatni elég csúfos direktori debütálás volt. Az IMDb jelenlegi állása szerint 4,3 ponton áll, amely ugye elég beszédes - ettől függetlenül a délszláv háború idején játszódó történet nem lett volna rossz, ha hagyta volna "lélegezni" magát a művet, de Jolie elfojtotta azt, így a két bosnyák fiatalt és a háborút a középpontjába állító mozifilm amilyen gyorsan jött, legalább olyan gyorsan el is ment - senki nem beszél róla szívesen.
Nem kellett sokat várnunkk a következő rendezésére. Manapság egyre több az életrajzi alkotás, a legutóbb is egy ilyenről írtam - így fel volt adva a lecke Angelina Jolie filmjének - képes-e egy olyan II.világháborús, sportdrámai töltetű önéletrajzi mozit készíteni, amely nem az elvárásoknak megfelelő sablonokat pakolgat egymás után, hanem ereje teljében mutat be egy emberi sorsot. Louis Zamperini tavaly nyáron, 97 éves korában hunyt el, így már nem láthatta teljes egészében az elkészült Rendíthetetlent. Az előző évszázadban hihetetlen kalandokat élt át, olimpikonként és világháborús katonaként egyaránt. Laura Hillenbrand írt is róla könyvet, amely később Angelina Jolie asztalára került, s nyomban lecsapott a lehetőségre. Az 1936-os olimpián induló, ám érmet nem szerző, de az 1940-es olimpiai győzelemre abszolút esélyes futó reményeit elsöpörte a háború... Jolie feladata volt, hogy méltó módon vázolja Louis Zamperini történetét, aki ,,egy igazi hős, a humánum, a hit és a bátorság példaképe."
Louis Zamperini az 1936-os olimpián sajnos nem nyert érmet, ám a rendkívüli tehetséggel megáldott futó az 1940-es olimpiára már odaért volna - ha nem tör ki a II.világháború. A berlini olimpia után egy bombázó repülőgép irányzójaként szolgált, a Csendes-óceán felett. Egy kiélezett csata során repülőgépüket lelőtték, két társával viszont túlélték a zuhanást - igaz, majd másfél hónapot hánykolódtak a nyílt vízen, már-már elveszítve józan gondolkodásukat. Egy nap úgy hitték, hogy szerencséjük lehet, ugyanis egy hajó közelített feléjük - ám közelebb érve tisztán kirajzolódott: ez bizony egy japán felségjelzésű hajó. Amikor már azt hitték, hogy rosszabb nem lehet, akkor japán hadifogságba kerültek - ahol kegyetlen bánásmódban részesültek. Louis és két társa élete egyik percről a másikra teljesen megváltozott, s egészen a háború végéig fogságban voltak.
A film elején kellemes és igazán hangulatos felvezetést látunk, itt rögtön bekapcsolódhatunk a főbb szereplőink mindennapjait érintő tevékenységekbe. Repülőgépes szolgálat, ellenségek kiiktatása, bajtársiasság - valamint a háborús hős családi helyzetébe, sportolói karrierjébe, amelyet egészen az 1936-os olimpiai játékokig láthatunk. Innen rögtön jön egy fordulat, s máris a repülőszerencsétlenségnél járunk - elkezdődik a film első része. Értem ezalatt azt, hogy a Rendíthetetlen olyan egységekből áll össze, amelyek valamilyen úton-módon nem igazán működnek jól együtt egy filmként. A tengeri hánykolódás hozza ki igazán a karakterek mélydrámáját, kezdve az egyébként nem túl erősen muzsikáló Jack O'Connel játékával, valamint Domhnall Gleeson és Finn Wittrock is itt bontakozik ki igazán - leginkább Domhnall játéka tetszett, a többieké pedig kevésbé - nem, Jack főszereplő létére sem tudott a belépő-kategóriás színészi kvalitásokon túllépni. Nem én mondtam, hogy ő egy névtelen kezdő, ő maga - szóval ezt ne nekem írjátok fel.
Még a film előtt picit utánanéztem a címszereplő karrierjének, élettörténetének, ugyanis szégyen, nem szégyen - előtte még nem hallottam Louis Zamperiniről - s ha Angelina Jolie rendezésén múlna csak, akkor egy picit görbe valóságképet kaphattam volna, akadozó színészi jelenléttel. Zamperini háború utáni élete ugyanis legalább annyira megindító és elmesélésre érdemes, mint az előtte átélt pillanatokból összegyűjtött, kiválogatott összesség - a felmázolt háborús közeg láttatása alatti karakterábrázolás mélyén még az olasz származása miatt cikizett kiskölyök képe is felbukkan. Innen eredeztethető a filmbéli Louis garázdaságra hajló személyisége, amely a későbbi, háborús rezzenések, valamint a fogolytáborban felmutatott kitartását eredendően meghatározták. A felépítése tehát nagyszerű, folyamatos és alapos alkotómunka eredménye, amely Jolie nagy szerencséje - ezt bizony meg kellett írni, s ezt a Coen testvéreknek köszönhetjük. Halkan megjegyzem, ha ők rendezték volna ezt a filmet, akkor a következő blokkban valószínűleg nem azt írnám, amit - szóval jöjjön a piszkos valóság.
Zamperini életének állomásai megelevenednek a vásznon, ám érzelmi kitöltése jelentősen elmarad a várttól. Ez a rendezésnek, a színészi játéknak, s talán a túlzottan feldarabolt, steril valóságképezés igényének üldözésétől történhetett így. Szóval, a film azon része, amely során 47 napon keresztül sodródnak a tengeren - az roppant érdekes és jó aránnyal megalkotott képek összessége. A személyzet többi tagja nem élte túl a zuhanást, így hamar elbúcsúzunk a sokszereplős megvalósítástól. Angelina Jolie valószínűleg nem véletlenül nyúlt ismét a háborús témához, ebben érzi igazán otthon magát, itt tud olyat alkotni, amely meghatározza stílusát, igényeit. Nos, ha ez így van, akkor bizony rossz úton jár - a hősies képi ábrázolásnak köszönhetően csalóka képet fest Zamperini valójáról, amely nem érdemeit, pusztán tényként kezelhető tetteit magasztalja túlzásokba menően, sikereit pedig felszorozza, ehhez pedig olyan hangi és képi világot illeszt, amely túlzó, nem történelemhelyes. A film második részében, tehát onnantól, hogy kihalássza a három túlélőt a japán hajó - na onnantól már egy másik ritmusba, élménybe kalauzol az egész Rendíthetetlen, pedig csak egy filmre vettünk jegyet. Ebben az egységben a nehezen befogadható témákat jól ábrázolja Jolie, talán nehéz is lenyomni az amerikai nép torkán az ilyen jellegű témákat.
Itt sem egészen sikerül. Kapunk egy csipetet abból, hogy az ember hogyan megy át a poklok poklán, hogyan képes kibírni azt a végeláthatatlan kínözönt, amely érte, s abból sem maradunk ki, hogy meglássuk - a tűrőképesség határai olykor emberfeletti mértékekig kitolódhatnak. Itt csak a férfiak dominálnak, a heroikus zenék pedig olyan csúnya foltot hagynak a szereplőink által egyébként szemnek és történelemhűségnek vonzó jeleneteken, hogy az már szinte torzít. Sérül a test, a lélek és a néző is egyaránt - s csodák csodájára, magam sem gondoltam volna, s titkoltam is - de elérkezünk egy harmadik részhez! A testi szenvedés Krisztusi ábrázolása már gyomorforgató - na, nem annak valója - inkább annak eszközként történő használata. Indokolatlan, erőtlen. Sokkal inkább azt kellett volna ábrázolni, hogy Zamperini hogyan vélekedett mindarról, amit ott, japánban átélt - hiszen életét és hagyatékát ez határozta meg leginkább, ugyanis egy ember életének mozivászonra történő átültetéséből azért ne hagyjuk már ki azt, hogy mitől is lett igazán az, aki. Ja, bocsánat - erről a film végén, feliratok segítségével mégis tudomást szerzünk. Csak kár, hogy addig a film mind a 136 perce túlzóan steril, heroikus és túlrendezett.
Angelina Jolie már lassan azt bizonyítja be, hogy nem igazán ért az őszinte történetmeséléshez, szerencsére a színészek vezetése még megy neki. Louis Zamperini életének feldolgozása és vászonra vitele hiteles eredményeket vonultat fel, ám hol túlzóan, hol pedig bántóan sterilen valósul meg, amely nem ad a személy emlékének megfelelő, azzal azonosítható emlékképet.
Az erőszak többször, több formában tűnik fel ebben a három részre is tagolható filmben. Nem gondoltam volna, hogy a pénzemért ennyi szeletet kapok, bár nem bánom. Azt már inkább, hogy összhang tekintetében picit elcsúszott az egész, s a valódi, érzelmi töltetet a filmvégi feliratok szolgáltatják. Pont azt/azokat a személyes motívumokat kihagyva ezzel az egész filmből, amely miatt egyáltalán el kellett volna készülnie.
69%
