Jelentősen felértékelődik egy film megítélése akkor, ha a főszereplő tényleg beazonosítható jellemzőkkel bír, mondhatni hétköznapi, emberi. Az "egy közülünk" különböző mértékben, de mindenképpen felruházza valamilyen, a néző által hordozott jellemzővel a látott karaktert, ezáltal különböző szinten átéli mindazt, amin a film "üzenethordozója" is átmegy. A Két nap, egy éjszaka főhőse is lehetne akár a kedves olvasó, vagy én, vagy bárki más - pont ezért működik annyira, már zsigeri szinten is. Marion Cotillard ünnepelt színész, mind hazájában, mind pedig Amerikában - Oscar-díjas, jelenleg is tárgyalt filmjéért pedig Oscar-jelölést is kapott - természetesen nem érdemtelenül. Ja, egyébként mi pedig nagyon, nagyon imádjuk őt - talán nem vagyunk ezzel egyedül.
A Dardenne-párossal dolgozni óriási megtiszteltetés, mindenki így gondolja, Marion Cotillard pedig a következőket említette a rendezők kapcsán ,,Rettenetesen meglepődtem, amikor szóba jött a közös munka, nem tudtam elhinni. Eddig egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy valaha is sikerülhet egy projekt a Dardenne párossal. Hatalmas öröm! Minden filmjük a realizmusra törekszik, nagyon közelről mutatják szereplőjüket. Az életről filmeznek - csak a próba egy hónapig tartott, szóval szívünk-lelkünk benne van". Ennek tudatában, s ebből kiindulva a Dardenne-fivérek az emberről készítettek egy filmet, amely lehet esendő és beteg, kerülhet rossz helyzetbe, de mindig lehet számára kiút - az út pedig néha rettenetesen nehéz.
Sandra családanya, két gyermeke van, férje egy étteremben dolgozik. Nagyon erős depresszió miatt kénytelen volt betegszabadságra mennie, kikészítették a nyomasztó gyári hétköznapok, a folyamatos gürcölés. Amikor végre kifelé tartana a nehéz helyzetből, s menne vissza dolgozni, akkor váratlan dolog történik: el akarják bocsátani a cégtől. Csak akkor tud ott maradni, ha meggyőzi munkatársait, hogy mondjanak le a beígért prémiumról - köztes út nem igazán van, tehát vagy ő, vagy az 1000 eurós juttatás, a cég ugyanis nem tudja finanszírozni mindkettőt - egy napkollektorokat gyártó üzemnek az már túl sok. Sandra próbál erőt venni magán, de nem megy ez egyszerűen, többször is meghátrál, depressziója még az utolsókat rúgja - s talán ilyenkor a legnehezebb. Útra kél, egy hétvégéje van csak, hogy meggyőzze kollégáit, szavazzanak mellette a hétfő reggeli ismétlő voksoláson - ugyanis fény derült arra, hogy az előzőt az egyik műszakvezető megfúrta. Óriási lélektani dráma, roppant nehéz helyzet - ki az, aki képes lemondani 1000 euró bónuszról, pusztán azért, hogy depresszió miatt egy ideig visszavonult munkatársa újra dolgozhasson? És ez a melós képes-e meggyőzni a többieket?
Őszintén szólva picit féltem, amikor elindítottam a filmet. Óriási elvárásaim voltak, Marion Cotillard személye miatt is, valamint végre szerettem volna látni egy olyan drámát, ahol az ember esendő, törékeny, ahol a főszereplőt kizsigerelik a munkaadók, s amelyben nyomasztóak a percek, órák - tehát azt akartam, hogy legyen valódi, igazi. Olyan világot élünk, ahol meg kell verekedni a munkáért, a főnök kegyeiért, a bónuszért - meg úgy egyébként minden másért is - s előfordulhat, hogy néha letérünk arról a bizonyos útról: megbetegszünk, beüt valamilyen családi probléma, tehát időre van szükségünk, hogy újra erőt vegyünk magunkon. Akkor van bökkenő, amikor a főnökünk azt mondja, hogy nem mehetünk vissza melózni, simán megy a cég nélkülünk is és inkább kiosztják a fizunkat a többieknek bónuszként. Nos, ha éppen a házunk részleteit fizetjük, akkor minden fillér számít, így a munka nagyon kell - a Két nap, egy éjszaka pontosan arról szól, hogy milyen egy teljesen hétköznapi ember - tehát olyan, mint te vagy én - története karnyújtásnyi távolságról - egy nagy probléma kellős közepén.
A film pont annyira erős, mint amennyire realisztikus - tehát nagyon. Marion Cotillard úgy formálja meg az egyszerű, hétköznapi anyukát/feleséget/munkája után loholó ex-depresszióst, hogy el is felejtem, hogy ő egy színésznő, aki szerepet játszik - brutálisan őszinte alakítás, imádom őt - már ezért a szerepéért is. Az egész alapszituáció tehát a főszereplő lelki megpróbáltatásain alapszik, aki nem hisz magában, így máris nehezen hoz döntést, jelen esetben a munka hajszolásának kérdéseiben. Férje és az őt még pártoló barátnője/munkatársa unszolására kiharcol egy utolsó esélyt, egy új választást - itt dőlhet el, hogy őt vagy a bónuszt választják-e munkatársai - a következő lépés pedig az, hogy két napja és egy éjszakája van, hogy beszéljen mindegyikükkel, s meggyőzze őket, hogy szavazzanak mellette. Minden egyes munkatárs felkeresése izgalmakkal teli, nem tudja a néző, hogy mi és ki lehet a következő - minden helyzet és történet más, az egyik megengedheti magának, hogy elhagyja a bónuszt, a másik pedig még így is alig jön ki a pénzéből - az izgalmakat pedig Sandra folyamatosan ingadozó lelkiállapota tartja magas hőfokon, nincs egy unalmas perc sem, én legalábbis egy pillanatig nem unatkoztam.
A film nézése közben elgondolkoztam azon, hogy hol van a zene - mert nem igazán van, csak néha az autó rádióján keresztül csendül fel egy-két dallam. De ez bőven erős pozitívum. Dokumentarista filmezésre hajaz, olyan közel hozza az embert, amennyire csak lehet - ezért lehet számunkra is fájdalmas és feszült minden rezzenése. Sandra folyamatosan ugyanazon eszközökkel él, saját magával és a többiekkel is meg kell küzdenie - két fronton pedig nagyon nehéz, a család néha el is sodródik tőle, persze csak az ő képzeletében. Természetesként hat, nem tudtam volna egy olyan jelenetre rámutatni, amelyre azt mondtam volna, hogy megrendezett - és ez ijesztően jó dolog. Nem erkölcsi mese, nincs kiugró álláspont - de rettentően jól jelenik meg a nagyobb gazdasági erők és a munkásosztály harca, amely állandó és olykor elszomorítóan egyoldalú. E küzdelem hatása tehát minden melósnál más és más, szegénnyé változtatja még a leggazdagabb lelkeket is. A Dardenne-fivérek neorealista filmmegközelítése nagyon fontos hagyományokat idéz fel - az élet apró örömét/bánatát mutatja be, engedélyt ad a nézőnek a döntésre, de a végső, húzó gondolatot a karakter határozza meg - a dilemma feloldásával.
Sandra karaktere tehát a kiragadott hétköznapi, gyári robotból pont abban a környezetben találja meg munkatársait, amikor azok pihennének, vagy éppen feketén egészítenék ki az így is kevéske fizetésüket - ez még egy csavart is visz a hangulatba, hiszen ez egyfajta kényszerítés - Sandra akarja, hogy válasszák inkább őt, bár lélekben ezt sem tartja feltétlenül helyesnek. Koldusnak érzi magát, aki elveszi a többiek pénzét, de támogatják, s tudják, hogy meg kell küzdeni a munkáért. Modern társadalom-politikai kommentárnak is elmehetne, ugyanis előkerül a ,,szavazz rám", ám ettől azért jelentősen elkanyarodik - pláne a végén. Hát olyan csattanó és kifutás volt ebben, hogy minimum 15%-ot dobott az összhatáson, amely így sem lett volna kevés. Folyamatosan változó érvek, kiszélesedő perspektívák, kétség és bizonyosság - nem tudjuk, hogy mi lesz a következő pillanat, azt sem, hogy ki és hogyan dönt - mert az egy dolog, hogy beígéri a szavazatot x-egyén, maga a voksolás titkos lesz, s ott bizony bármi előfordulhat. A vége ad egy jó nagy pofont, de azt az igazi, rettenetesen fájdalmasat. De nem úgy, ahogy gondolnátok. Könyörület, csontos vállak, szegény és gazdag, Marion Cotillard, egy doboz Xanax - komplex és elgondolkodtató, imádom.
A Két nap, egy éjszaka nálam rettenetesen betalált, tökéletesen tudom, hogy mit érez a főszereplő, azt is, hogy miken kell keresztül mennie. Életében nincs egy kellemes pillanat, néhány másodpercig mosolyog csak, amikor megtudja, hogy valaki mellette szavaz - de még ott vannak heten, nyolcan, kilencen, akiket meg kell győznie: ha nem adják rá voksukat, akkor segélyen kell élnie és szociális lakásba költöznek. Csendes film, zenék és zajok nem vagdossák szét, a filmezése dokumentarista - így kerül a lehető legközelebb a nézőhöz, a tartalma pedig már csak hab a tortán. De mielőtt azt gondolnátok, hogy ennek a filmnek tipikus kifutása/befejezése van - na annak bizony most inkább nem mondok semmit, de azt igen, hogy a végén tényleg annyira meg fog lepődni a néző, hogy talán még tapsolni is fog az átélt élmény miatt. Nem semmi - innen is gratulálok.
Bárcsak több ilyen alkotás látna napvilágot, sokkal életszerűbb lenne minden, egy picit a Két nap, egy éjszaka is bepillantást engedett abba, hogy a tenni akarás és a munkásosztály elnyomásának puszta létezése mennyire erőteljes harcot vív minden egyes pillanatban. És a végén mindig győzhet valaki - vagy valami.
89%
