Képzeljük el, hogy George Miller üldögélt otthonában, egy kényelmes ülőalkalmatosságon, s nézte azokat a filmeket, amiket mi is láttunk az utóbbi években. Legyen az akció, kaland, sci-fi, vagy éppen azok keveréke, mindegy is - ő látta, mi is láttuk, sokan látták. A 70 éves rendező mögött megannyi év tapasztalat van már, ezt jó pár direktor esetében elmondhatjuk, ám egy dologban mégis különlegesebbnek mondható: a filmjeit saját gyermekeiként kezeli, azokat úgy készíti el, ahogyan megálmodta őket, sőt - csak akkor készít filmet úgy egyébként, ha olyan témája/ötlete van, amelyet mindenképpen el szeretne mesélni - és a lényeg: úgy készítheti el őket, ahogy akarja. 1979-ben elképzelte Max Rockatansky-t, vászonra vitte, ezzel pedig megteremtette a posztapokaliptikus filmek egyik mérföldkövét, amelyet mások máig hűen követnek, vagy csak próbálnak lemásolni.
A Mad Max széria sok rajongót tudhat magáénak, amikor pedig ténnyé vált, hogy új film érkezik 2015-ben, mindenki aggódni kezdett. Na, jó, "csak" elég sokan. Egyesek bíztak George Miller tudásában és hitvallásában, mások tartottak tőle, hiszen manapság egyre többen állnak be a sorba, ha egy-egy széria újramelegítéséről van szó – na, George Miller nem sorolható közéjük. A Mad Max - A harag útja megtekintése után úgy érzem, hogy a következő módon született meg ez a film: képzeljük el, hogy George Miller üldögélt szobájában, egy kényelmes ülőalkalmatosságon, s nézte azokat a filmeket, amiket mi is láttunk az utóbbi években. A sokadik steril alkotás után sóhajtott egy nagyot, levette szemüvegét, felállt a székéből, majd a következőket mondta: ,,Na, jó, majd én megcsinálom!"
A világ már szinte megszűnt létezni olyannak, amilyennek még mi ismerjük. Mindent homok borít, kipusztultak a növények, alig van mit enni, folyamatos a hiány, a szenvedés. Akik túlélték az utóbbi évek szörnyű megpróbáltatásait azok mind vadállattá változtak, gyilkosok és őrültek, egy olyan rendszer követői lettek, amely máról holnapra elpusztíthatja az embert. Eszement bandák uralják a különböző helyeket, mindegyik saját jellemzővel bír, egyesek a gépekért, mások az olajért felelősek, de vannak olyanok is, akik pusztán csak gyilkolnak, mert éppen az tetszik nekik. Halhatlan Joe (Hugh Keays-Byrne) uralkodik egy olyan területen, ahol emberek százai, ezrei harcolnak a túlélésért - Joe pedig királyként éli életét, a nép tagjait semmibe véve. Ő uralkodik a víz felett, ami óriási kincs, de ha ez nem lenne elég, a nőket is szolgálóinak tekinti, egyúttal úgy vigyáz rájuk, mint a szeme fényére. Egy nap katonája, a végletekig küzdő jellemű Furiosa (Charlize Theron) egy szállítmányt köteles elvezetni az egyik közeli csoporthoz, amikor áthúzza parancsadója utasításait, keletnek indul, egy olyan világ felé, amelyben reméli, még van esély a normális életre. Utána is erednek a bandák, hiszen mindenki érdeke, hogy megállítsák a szökevényeket. A szállítmány Halhatatlan Joe legfontosabb hölgyeit jelenti, Furiosa gondoskodni akar sorsukról. Max (Tom Hardy) pedig éppen rosszkor van rossz helyen, de talán az ő életére is hatással lehet a hajtóvadászat...
Kezdjük rögtön azzal, hogy a Mad Max - A harag útja nem nagyon törődik sokat a standard filmfelvezetésekkel, rögtön belecsap a közepébe, ennek köszönhetően pedig egy olyan üldözéses, akciódús film előtt találjuk magunkat, amelytől leesik az állunk. Legalább háromszor, percenként. Ne szaladjunk előre, azért érdemes átrágni magunkat azon, hogy megfelelő-e így a kezdés: hát, hogy a fenébe ne lenne? Idejét nem tudom, hogy mikor mesélt ennyire keveset, s mégis mondott ennyire sokat egy akciófilm. Olyan minőségi adrenalinlöket áramlik a vászonról a néző felé, hogy leírni is masszív lenne, nem még átérezni. Az alapszitu olyan egyszerű, akárcsak egy faék, de mégis tele van élettel, karaktereink lélegeznek, szoríthatunk értük, olyan érzése van az embernek, mintha Furiosa és Max mellett nőttek volna fel, problémáikat a néző is érzi, felvállalja. A felszín egy piszok erős akció-kalandot rejt, az alatta gondosan megágyazott tartalom pedig aktuális problémákat, csoportoknak álcázott emberi típusokat, feminista vezérelveket, férfias jellemtulajdonságokat és még sorolhatnám, hogy miket hordoz magában, de a lényeg: annyira komplex, hogy ilyet elképzelni sem mertem volna előzetesen. Por, mocsok, kimondatlan, de érezhető, súlyos gondolatok - a testileg és lelkileg sérült páros vezetésével olyan utat járunk be, ahol mellébeszélésnek helye nincs: ha nem teszel valamit, elpusztulsz: pontosan ezért lüktet úgy a film elejétől végéig, hogy még most is dobogok a lábammal, miközben írom a beszámolót.
Akció tekintetében kijelenthető: az év (ez biztos), talán az évtized (eléggé biztos), de talán a 2000-es évek utáni legjobb (sanszos) filmmel van dolgunk. Olyan beállítások, jelenetek, megoldások vannak a Mad Max - A harag útja képsorai által a nézők elé varázsolva, hogy gyengébb idegzetű ember tényleg otthagyja a következő öt évre tenyérlenyomatát a mozik karfáján. A látványra konkrétan egyetlen, hangsúlyozom: egyetlen rossz szavunk nem lehet, a tökéletesen megkomponált képek eddig még nem látott összhatással operálnak, már ami a filmet és az azt körülölelő hangulatot illeti. Egy ilyen sztorit, ilyen látvánnyal - komolyan mondom, mindjárt írok George Millernek egy levelet, amiben megköszönöm, hogy elkészítette a filmet, a nagybetűs FILMet, amely kategóriája királyává lépett elő. Minden egyes, a filmben szereplő színész és karakter képvisel valamit, érezni rajtuk a függést, a valahová való tartozást, amely annyira erős, hogy olyan ez a film, mint egy festmény, amelyet 30 éven át festettek, majd elérte a tökéletességet. Igen, azt. A kosztümök, a smink, minden egyes autó és motor, amelyet elkészítettek és átalakítottak, minden kaszkadőrmutatvány kimagasló hatásfokú munka gyümölcse. Elképesztő, hogy mennyire dög a metált zúzó gitáros a kamion tetején, miközben a csoportok tagjai harcba indulnak - vagy éppen a homokvihar, a láp, a lázálmok. Az utolsó üldözés pedig annyira brutális, hogy tényleg éreztem: emelkedik a pulzus, kicsordul a könnyem és soha nem akarom, hogy véget érjen.
A színészek érdeme is, hogy ilyen élményekkel lehet gazdagabb az, aki megtekinti ezt a filmet, hiszen a Max-et játszó Tom Hardy is legjobbját nyújtja, bár nincs annyi szövege, de mindaz, amit képvisel, az erő és a fájdalom, a kitartás, a remény - mind-mind érezhetően sugárzik karakteréből. Nem beszél, de érez, ez pedig többet mond minden szónál - szóval azok, akik Mel Gibson-t hiányolják/hiányolták, azok megnyugodhatnak, talán még meg is lepődnek majd. Az egyik Halhatatlan Joe-t szolgáló katona Nux, akit Nicholas Hoult öltöztetett fel sajátos jellemzőkkel - tette azt hibátlanul, kulcsszerepe van a film során. George Miller mindenre emlékszik, soha nem felejt, így a Halhatlan Joe-t játszó Hugh Keays-Byrne-t öröm volt látni a főgonosz szerepében. Miért? Mert az 1979-es Mad Max-ben ő játszotta a motoros banda főgonoszát, Toecuttert. Respekt. És Furiosa. Na kérem, Charlize Theron mennyei, fantasztikus, eszméletlen - sorolja még? A nők itt végre teret nyernek, ők húzzák a sztorit, rendkívül fontos kérdéseket feszegetnek, harcolnak egymásért és az elképzelt hazáért: a rendező nem felejtette el ábrázolni azt sem, hogy karakterfejlődésen essenek át a szereplők, hol erőteljesen, hol csak érezhetően. Végre egy film ahol elfér a nő és a férfi, egyenrangúan. Olyan gondosan komponált remekmű a Mad Max - A harag útja, hogy szinte hibája sincs. Mindene a helyén van, George Miller gyermekeként gondoskodott róla, s olyanokat húzott a sztori és a látvány kapcsán, hogy mostanában ne keressétek: vélhetően körutazásra indult, ugyanis korunk jó pár filmrendezőjének éppen most szállít tiszta pelenkát.
90%
