Bill Duke színészként és rendezőként is sokat látott ember. Előbbiként például a Ragadozóban is feltűnt, Mac szerepét játszva, utóbbiként pedig olyan címet köszönhetünk neki, mint például az Apáca show 2. Persze nem csak ennyit tud felmutatni, a lista elég hosszú, tele sorozatos szerepekkel és rendezésekkel egyaránt. Számunkra viszont a legkedvesebb direktori munkája a Gengszter, amelyet 1997-ben hozott tető alá, nem kisebb nevekkel a főszerepben, mint Laurence Fisburne, Tim Roth, Vanessa Williams, vagy éppen Andy Garcia. Mondani sem kell, a film az 1930-as években játszódik, a központban pedig Harlem áll. Bandaháborúk, tiltott szerencsejáték, üzletek, korrupt rendőrök és szinte kibogozhatatlan alvilági háló - imádjuk az ilyen filmeket.
Egy hű korrajz, nagyszerű szereplőkkel a középpontban a néző számára már önmagában is nagy örömet okoz. Hát még akkor, ha nem pusztán a film szórakoztató értéket vesszük elsődlegesen figyelembe, hanem a tartalmi vonatkozásokat is azonos szinten kezeljük - helyes karakterábrázolásokat, fel-feltűnő életrajzi elemeket, szinte beszippantható társadalmi és gazdasági problémákat. Szerintünk egy jó gengszterfilm akkor működik igazán, ha tökös, és veszi a bátorságot, hogy kilépjen - még ha csak egy kicsit is - a klisék komfortzónájából, úgy, hogy közben a hangulata is magával ragad. A Gengszter esetében az 1930-as évekbe nyerhetünk betekintést, a helyszín pedig Harlem, New York. Két banda élénk rivalizálása egymással, középpontban pedig a tiltott szerencsejáték áll. Az arrogáns és elvetemült Dutch Shultz (Tim Roth) igyekszik megszerezni a hatalmat, viszont ehhez le kell számolnia a "királynővel", madame Stephanie St. Clairrel (Cicely Tyson). Sikerül is neki, de a helyzet sokkal összetettebb, mint gondolnánk - Madame Queen hiába kerül börtönbe, megbízza Ellsworth "Bumpy" Johnsont-t (Laurence Fishburne), hogy a fekete banda fejeként tartsa fenn a rendet, amíg ő távol van. A véres küzdelemben megváltoznak az erőviszonyok, Bumpy dolga pedig az, hogy ne engedje a fehéreket hatalomra jutni: a központi maffiairányítás fejének, Lucky Lucianónak (Andy Garcia) pedig szinte mindegy, mi lesz a vége, a lényeg, hogy pénz legyen, és záros határidőn belül rend...
Tipikus gengsztermozinak tűnik, de egy picikét több annál. Noha nincsenek felsőkategóriás akciójelenetek és robbantások, azért szíve-lelke bőven van. Ez több mindennek köszönhető - elsősorban a forgatókönyvnek, amelyet félig ugye az élet maga írt, másodsorban pedig a parádés szereposztásnak. A kémia mindenképpen a középpontban áll, mind a feketék, mind pedig a fehérek motivációi a legutolsó katonáig, feleségig megjelennek, mindenki tudja, hogy mit képvisel, miért harcol. Ahogy az lenni szokott, folyamatos a területekért vívott harc, amelybe beletartozik az ellenséges banda részleges kiiktatása, rendőri kézre kerítése, meggátolása szinte az élet minden területén. Érezhető minden egyes jelenetben, hogy a folyamatosan kibogozódó hálózati csomók egyúttal félelmet is vonnak maguk után - a bandák tagjai mindig éberen alszanak, soha nem lehet tudni, hogy ki a tégla, és fél szemmel mindig figyelni kell a hátteret. A Gengszter története, mint olvastátok, hűen leképezi a korabeli viszonyokat, a faji megkülönböztetéstől kezdve, a politikai helyzetelemzésen át, egészen a szociális hálókig - terítékre kerülnek a családban betöltött szerepek, a kölcsönös és a megtagadott tisztelet, a gengszterlét elemei, valamint a bandákból történő kiválások megpróbáltatásai. Viszont a film nem rest humort is bevetni, persze ezt úgy teszi, hogy közben folyamatosan a komolyság látszatát tartja szem előtt - a Gengszter nem lazítja meg az utolsó pillanatban sem azt a bizonyos nyakkendőt.
Persze nem korszakalkotó, és a fehérek a háttérbe szorulnak, de azért nem szabad elmenni a film mellett - és pontosan azért született ez a beszámoló is, hogy ne tegyetek így. A pénz és a becsület komoly szerepet kap, a kibontakozó és már meglévő érzelmek mindig a penge élén táncolnak - az élet folyamatosan olyan helyzeteket produkál, ahol szükség lenne a tiszta fejre, de nem mindig sikerül. Olykor pedig az üzlet érdekeit kell nézni, így a karakterek, mindkét oldalon, de leginkább Bumpy-ék oldalán, egy-egy bábut tologatnak azon a bizonyos sakktáblán, amelyet New Yorknak hívnak. És olyankor tönkremehetnek évek óta jól gyümölcsöző kapcsolatok, ahogy születhetnek újak is. Ahogy minden gengszterfilmben, a halál itt is központi szereplő, a kérdés pusztán az, hogy annak ábrázolása és a karakterek érzelmi leképeződései hogyan jelennek meg a néző számára - tudatosan enged közel bizonyos embereket a film, aztán pedig a nézőjére bízza, hogy hogyan reagál a későbbiekben. Jó pár olyan jelenet tarkítja a Gengsztert, ami mosolyra fakasztja a szakavatott nézőket, de ezt betudnám a büdzsének, amelyet viszont szépen egyensúlyba hoztak a színészekkel, valamint a jól megírt történettel. A párbeszédek is néha akadoznak, de ez a hullámzás szinte csak a film elején érezhető - a Gengszter sava-borsa, mondhatná a néző, úgyis a korabeli társadalom ábrázolásában rejlik - és igaza van.
Tim Roth, mint mindig, itt is nagyon jól alakítja az ellenséget - bár egy bandaháborúban (legyen szélcsend vagy káosz), ahol mindenki kezéhez vér tapad, nagyon nehéz megállapítani, hogy ki az ellenség, vagy éppen ki a gonosz, vagy a jó - ha van egyáltalán. Laurence Fishburn, az eléggé karizmatikus színész viszi a hátán az egész történetet, az ő karakterfejlődése az egész banda, sőt - Harlem megvalósulása, így a szemünk előtt egyetlen ember jellemében történő változások szinte egyenlőek a területi átalakulásokkal is, legyen szó veszteségekről, nyereségről, barátságról, partnerekről, ellenségekről, pénzről. Részünk lesz üldözésekben, ellenséges területek és személyek likvidálásában, besúgók lebuktatásában, de ami a legfontosabb: nem felejt el egy percre sem érezni a Gengszter. Ha éppen eljön a könnyek ideje, akkor szabadjára erednek az érzelmek. A Gengszter nem érkezett anno sem feltartott kézzel, most sem teszi, bár soha nem lehet(ett) belőle a legjobb gengszterfilmek egyike. A jó fogalmát nehéz meghatározni, de szerencsére ez a film pont elég mocskos ahhoz, hogy hiteles legyen, pont elég őszinte, hogy hű képet kapjunk az 1930-as évek egy szeletéről, érdekes szemszögből, és persze pont elég jó ahhoz, hogy akár többször is rácsodálkozzunk, hogy mi a fenéért nem néztük meg már korábban ezt a filmet, pedig egész végig ott csücsült a polcokon, tékákban, lemezeken, sőt - még a tévében is lement már párszor.
75%
