Amikor egy viszonylag sikeres könyvet vászonra ültetnek, akkor azért picit izgul a néző. Mennyire lesz hasonló, mint a könyv, mennyiben lesz másabb - számtalan kérdés átfut ilyenkor az agyunkon. A 44. gyermek esetében nincs mitől tartani, a zseniális színészek elviszik hátukon a filmet, amely egyébként egy nagyon kényes és nyomasztó téma köré épült: Sztálin korában a Szovjetunióban az a mondás járta, hogy a paradicsomban nincs gyilkosság - pedig volt, nem is kevés - az áldozatot pedig ártatlan gyermekek. Tom Hardy, Noomi Rapace és Gary Oldman mindent megtettek, hogy kihozzák a maximumot ebből az adaptációból.
Az ötvenes években járunk, a sztálini eszmerendszer által átitatott szovjet világban. A titkosügynökségnél dolgozó, nagyon nyers, de annál erőteljesebb Leo Demidov (Tom Hardy) elveszíti munkáját, amikor nem hajlandó feleségét, Raisat (Noomi Rapace) árulóként elítélni. Leo pedig ünnepelt hős volt, magas beosztásban, nagy szakmai tekintéllyel - viszont az ügynökségen belüli nyomás és elnyomás szétfeszítette a józan ész határait, így Leo és barátja, Alexei (Fares Fares) kénytelenek voltak elviselni ezt az állapotot - amelynek Vaszili (Joel Kinnaman) és vezetője, Kuzmin (Vincent Cassel) voltak az élenjárói. Egy nap titokzatos módon meggyilkolják Alexei fiát, a vezetés pedig vonatbalesetként állítja be - pedig nem ez volt az első eset, amikor furcsa körülmények között eltűnt, vagy elhunyt egy gyermek. Leo kap egy fülest, hogy valóban gyilkosságról lehetett szó, azonban a ,,paradicsomban nincs gyilkosság" - így árulóként megúszta annyival, hogy vidékre száműzték őket. Moszkvából egyenesen Nesterov (Gary Oldman) tábornok kezei közé kerülnek, de onnan próbálják a gyermekeket bántalmazó sorozatgyilkost megtalálni - újabb és újabb gyermekek esnek áldozatul, és már nem lehet azt mondani, hogy balesetekről van szó: Leo pedig az állam üldözöttjeként, Vaszilival a nyomában próbál a végére járni a dolgoknak, ezzel is eleget téve barátja kérésének: ha megtalálja a gyilkost, ölje meg.
Elég nyomasztó a film, elejétől végéig, ami pedig nagyon megágyaz a szovjet elnyomás és az állami érdekek által diktált, hamis életállapotoknak. Minden egyes szereplő, a legutolsó statiszta is vérbeli profi módján ágyaz meg a sztálini rendszer képének - főszereplőnek is szorgos katonaként, a hazájáért küzdő és akár meghalni is képes figuraként mutatkozik be, azonban erőteljes változáson megy keresztül - ami szinte alig ül ki az arcára, hiszen érzelmeit gyermekkorától elnyomni kényszerült. A legjobbként tartják számon, feleségével békésen éldegélnek, de tudják, hogy bármikor bajba kerülhetnek - ez pedig így is lesz. Két apróbb szál is meghúzódik a háttérben, az egyik a feleség, tehát Raisa vonala, a másik pedig a gyermekgyilkosságoké. Természetesen mindegyik megkapja a maga játékidejét és a legtöbb szálat fel is göngyölik a film végére, mégis elmondható, hogy több lábon áll A 44. gyermek, ami kifejezetten jót tesz az egyébként elég nyomasztó témának - ettől lesz még inkább mélyebb és erőteljesebb, szinte minden oldalról megkapjuk az akkori világ és életkép határait, valamint a határokon túl tapasztalható valóság leképeződéseit.
A szereplőkről is ejtenék néhány szót, Tom Hardy korunk egyik legjobb színészeként itt is remekel, csak annyira engedi magához a nézőjét, amennyire muszáj - és mégis olyan érzelmi teljességet tapasztalhatunk meg az ő játékát nézve, hogy bizony elmondható: elcipelte a hátán ezt a filmet. A többiek is jók, szó se róla, de szerencsére Tom Hardy akár egyedüli szereplőként is képes nagyot alkotni (lásd Locke). A film egészét nézve nincs okunk panaszra, csak ha ízekre szedjük, akkor vehetünk észre apróbb hibákat - felesleges, logikailag nem éppen odaillő jeleneteket, vagy éppen indokolatlan párbeszédeket. A címből is kiderül, hogy nem kevés azon áldozatok száma, akiket a titokzatos sorozatgyilkos meggyilkolt, így ennek a szálnak a felgöngyölítése tartogatja a legtöbb érdekességet, de korántsem ez a legizgalmasabb: Leo és Raisa száműzetése sokkal erőteljesebben átfogja a kor szellemét, mint a nyomozás - ezt pedig úgy magyaráznám, hogy minden egyes szálnak megvan a maga funkciója a teljes egész eléréséhez: a foglalkozásukból eredő kötelességek és veszélyek a karakterek személyiségét, a száműzetés a személyiségüket és a korszak képét, rajzát, a gyermekgyilkosságok mindezek együttes, borzalmas manifesztációját hivatottak ábrázolni.
S bár néha táncol azon a bizonyos minőség/mennyiség kötélen, azért sikerül a kilengéseket tompítani, így A 44. gyermek mondhatni jó film lett. Mindenből kapunk, amire csak egy filmnek szüksége van ahhoz, hogy az értékén túl még a nézőjét is elégedettséggel töltse el - árulás, besúgók, nyomozás, menekülés, akció, és mindezek olyan színészekkel megtámogatva, mint a bevezető bekezdésben felsoroltak. A keretbe ágyazott történet a végére megkapja a maga méltó befejezését, amely illik is a film egészéhez - egy olyan bizonytalansági küszöb átlépése a cél az egész sztori alatt, amelyhez nagyon sok, fájdalmas és nehéz akadályon kell átlépni. És ezek mindegyikéből, még ha csak egy rövidebb jelenetnyit, de kapunk és így nem is nagyon lesz kivetnivalónk, ha a korra jellemző eseményekre fókuszálunk. A színészek mindent megtettek, hogy jó legyen - és sikerült, A 44. gyermek hangulata nem ereszt egykönnyen.
