Sárga taxi szeli keresztül Teherán színes és vibráló utcáit. Sokféle utas száll be a taxiba, akik őszintén vallanak nézeteikről, miközben a sofőr kérdezgeti őket, aki nem más, mint Jafar Panahi, a rendező maga. Mozgó filmstúdiójának műszerfalára helyezett kamerája örökíti meg az iráni társadalom szellemét e komikus és drámai út során. „Semmi sem gátolhat meg abban, hogy filmeket csináljak. Mikor teljesen sarokba vagyok szorítva, belső lényemhez fordulok és az ilyen személyes terekben – az összes korlátozás ellenére is – az alkotás még inkább kényszerré válik.” – mondta a rendező.

Jafar Panahi munkája óriási jelentőségű alkotás, ezt már le is szögezhetjük. Az iráni társadalom berendezkedését, rétegzettségét és mindennapjait bemutató Taxi Teherán műsorideje alatt végig gondolkodik az ember, hogy vajon a világ különböző szegleteiben milyen viszonyok, állapotok szerint élnek/élhetnek. Elég csak annyit mondanom, hogy Jafar Panahi már többször járt börtönben, a filmrendezéstől még el is volt/van tiltva, a fesztiválokat nem látogathatja, de ez nem szegte kedvét - elkészítette egy taxiban töltött nap képén keresztül az iráni társadalom lenyomatát. Remek és mondhatni váratlanul jó film, amely készülhetett volna bármelyik országban is akár - a koncepció alapvetően tökéletes. Jafar Panahi kisugárzása nagy lendülettel segíti előre a Taxi Teheránt, a hozzá beszálló utasok pedig a legapróbb problémáktól kezdve, egészen a legnagyobbakig, szinte mindenből tartanak egy kis bemutatót.

Különböző helyzetekben nem lesz hiány, az utasok között rohanó asszonyokat is láthatunk, akik egy vízzel teli akváriumot cipelnek, egy tiltott filmek másolt lemezeit áruló ember is beszáll a buliba, de még sebesültet is kell szállítania. Közben találkozik barátaival, intézi ügyes-bajos dolgait - tehát egyszerűen szólva: él. Arra is gondolhatnátok, hogy ez bizony így baromira unalmas lehet, de egyértelmű a válaszom: egyáltalán nem az. A folyamatosan pörgő eseményeket az utca embere garantálja, soha nem tudhatjuk, hogy mi történik a következő pillanatban, s pont ezért nem is tudunk kényelemre és sablonokra berendezkedni, itt ugyanis nem lesz lejtmenet. A taxiba felszerelt kamerák tökéletes szögben vizslatják a gépjármű alkalom szülte utasait, akik olykor kendőzetlen őszinteséggel beszélnek az iráni vállalhatatlan helyzetekről, politikai viszontagságokról, s mindenről, amely zavarhatja a mindennapi életvitel normális menetét - s teszik ezt a hétköznapi életükben tapasztaltak alapján.

A taxiba szorított személyes vallomások talán így sokkal erősebben működnek, mint bármely más szituációban. A bezártság itt átmeneti, az út sem mindig hosszú, így annyi idő és lehetőség van beszélgetni a dolgok menetéről, állásáról, amennyi éppen rendelkezésre áll. Néha 1 perc csend is van, olykor már az első pillanattól kezdve társalognak, még össze is kapnak, ha éppen arról van szó, s a téma is olyan. A filmkészítés és a politika viszonya visszaköszön, mind látvány tekintetében, mind a beszélgetések során - ehhez pedig az egyik legjobb példa a dvd lemezeket áruló férfi, valamint Jafar saját unokahúga, aki a film második felében végig a rendezővel tart, különös hangulatot kölcsönözve az addig sem unalmas filmnek. A beszélgetésük során derül ki, hogy egy iskolai videós projekt során mik azok a tiltott tételek, amelyek semmiképpen nem kerülhetnek bele az adott munkába - borzasztó még belegondolni is abba, hogy mennyire megkötik az ember kezét. Bármennyire is beállítottak a szituációk, az eredményéből mit sem von le: őszinte társadalmi kép, masszív 82 percben.

Panahi teszi igazán naggyá a témát, s magát az egész filmet, ugyanis a belőle áradó (ál)nyugalom végig jelen van, reakciói pedig hűen tükrözik az iráni állapotokat. Ő az egyetlen fix szereplő, nem is tekinteném "szerepnek", szóval minősíteni sem fogom, de annyi biztos - a feladatát tökéletesen ellátta, roppant izgalmas, változatos és fontos művet alkotott. Emlékezetes alkotás, biztos, hogy a későbbiekben is sokat fogok hivatkozni rá, s mindenkinek bátran fogom ajánlani. Nem tudom mennyire terjesztik majd, de az eddig csak fesztiválokon vetített filmet érdemes pótolnotok még a héten. Amennyiben megjelenik, feltétlenül szólok, mert rendkívüli élményt nyújt. Picit Robin Hood érzésem volt, Jafar szembeszáll a kormány szabályzataival, s olyan közel tolja a mikrofont a nép szájához, hogy az természetéből fakadóan már nem is lehet más, csak őszinte. De még mennyire. Amilyen nagy lendületű, annyira jó is - még sokáig néztem volna, ám a lezárás is olyan volt, mint a kezdet: egy bizonyos ponton felvette a fonalat, majd váratlanul elengedte. Ilyen az élet.

80%

A film adatlapja elérhető itt.