1979-ben megszületett az azóta is az egyik legnagyobb hangsúllyal rendelkező sci-fi, A nyolcadik utas: a Halál. Pár évre rá következett A bolygó neve: Halál (1986), James Cameron epizódját pedig számos kritikus, valamint a közönség is erősebbnek vélte/véli az első résznél. Az eredeti moziverziónál is nagyobb kedvelői körrel rendelkező rendezői kiadás a mai napig sokak kedvence, ugyanis plusz bő 15 perces többlettel rendelkezik - tehát majd negyed órával tovább élvezhető. Az 1986-os amerikai megjelenés után a hazai rajongóknak/kedvelőknek két évet kellett várni, ugyanis 1988. május 7-én hozták be hozzánk a mozik. Érdekesség, hogy a rendezői változatot leginkább pont a főszereplőnek, Sigourney Weavernek köszönhetjük, ugyanis kikötötte: ha nem kerül a közönség elé a rendezői változat, akkor nem vállal több Alien szerepet.
Hiba lett volna kihagyni őt a következőkből, meg egyébként is - a női megérzéseknek nincs párjuk, így jó hatással volt a film megítélésére a bő verzió. Ennek köszönhetően láthatjuk az LV-426-os kolónián élő embereket, betekintést nyerhetünk Newt családjának történetébe - mindezt még a támadások előttről. Kapunk némi infot Ripley háttértörténetéről is, valamint részletesebb betekintést nyerhetünk a katonai fegyverarzenálba is. Hiba lett volna ezeket kihagyni. A megfelelően felépített dramaturgiai elemek és a korabeli látványorgiának köszönhetően olyan filmélményt biztosít A bolygó neve: Halál, amelyet a mai napig referenciának tekinthetünk. Minőségbeli változás nincs, előrelépés igen az első részhez képest - hölgyeim és uraim, ilyen egy igazi folytatás!
57 év telt el azóta, hogy a Nostromo legénységét egy idegen eredetű lény elpusztította. Ripley az egyedüli túlélő, akit több évtizedes sodródás után találnak meg. A Földre érve kétkedve fogadják beszámolóját a Nostromo történetéről, valamint arról a bolygóról, amelyen Ellen Ripley állítása szerint gonosz idegenek élnek. Felvilágosítják, hogy ilyenről szó sem lehet, ugyanis évek óta emberek lakják a helyet, kolóniát telepítettek arra a bolygóra, ahonnan szerinte az idegen faj származott. Nem kell azonban sokat várni, a földi kutatóbázis egyik napról a másikra minden kapcsolat elveszít a kolónia tagjaival, ugyanis egy kíváncsi család rábukkan az idegenek fészkére. A kommunikáció megszűnése miatt egy csapatot küldenek az LV-426-ra. Ripleyt meggyőzik, hogy tanácsaival lássa el a csapatot, ezért ő is velük tart. A kihaltnak tűnő állomásra érve a landolás után azonban elszabadul a pokol, nem számítottak ekkora túlerőre...
James Cameron filmjében a hangulatfestés valami hihetetlen. Az első rész kedvelői vélhetően látták már ezt is, akik pedig már A nyolcadik utas: a Halál megnézése közben/után bánták, hogy elvesztegettek x-órát az életükből, azok úgy sem tartottak ki a következő epizódig. Szóval, A bolygó neve: Halál a korabeli akciófilmek erejét és a sci-fi elemek magas igényét kihasználva, valamint egy hölgy főszereplőt a középpontba téve maradandót alkotott. Ripley (Sigourney Weaver) már a kezdetekben úgy vélekedett erről a szerepről, hogy meghatározó számára, ám akadtak kikötései: nem akart ebben a részben fegyvert használni, meghalni, valamint idegen lénnyel hálni. Igen, jól látjátok. Ez viszont nem jött össze a későbbiekben. A film sztorija kellően kidolgozott, ahogy a karakterek is - bár ebben a részben a cuki-díj a macskáról egy gyermekre, nevezetesen Newt-ra irányul, aki a legidegesítőbb az egész történetben. Nem, nem azért, mert gyermek, hanem azért, amilyen - picit sajnáltam is, hogy elő kellett húzni a "megmentendő gyermek kártyát", de Hollywood már csak ilyen.
Az elkészített díszletek gigásziak voltak, de költséghatékonyság miatt többször kellett tükröket használni, megnövelve ezzel a látható teret. A fegyvereket eredetikről másolták, csak picit feltuningolták azokat. Érdekesség, hogy az egyik díszlet annyira egyben maradt, hogy egy az egyben felhasználták az az 1989-es Batman forgatása során. Az idegenek megtervezése nem volt egyszerű feladat, több minta is alapul szolgált a végső döntés előtt. Természetesen az első részből is emeltek át ötleteket, de a királynő megalkotása meghaladta minden eddigi elképzelésüket, mind óraszámban, mind a kiválasztás esetében. Cameron készített néhány rajzot, így már nem volt szükség az első részben is tervező H.R.Gigert munkáira. A szokványos arctámadók fürge mozgását visszafelé vették fel, visszarántva azokat, így a lejátszás során úgy tűnhetett a nézőnek, hogy elég rugalmas, pontos és gyors idegenekről van szó. Ripley, azaz Sigourney Weaver munkáját megkönnyítendő, jó pár jelenetben csak egy Newtról készített bábut cipelt. Egyébként a Newt játszó hölgy, Carrie Henn azóta sem játszott egy szerepet sem filmben, sem sorozatban. A legtovább a Ripley és a szörnykirálynő harcát vették fel, öt napig tartott a leforgatása - lemodellezték a rajzokat, megépítették és többen mozgatták a főellenséget.
A Ridley Scott-féle első rész újraértelmezésében már tényleg háborúról van szó, hiszen mindkét egység sajátjának érzi és gondolja a birtokolt területet - egyik a másik szemében idegen betolakodó, így el kell dönteni, hogy kit illet a puszta létezés birtoklása. Nem is meglepő, hogy dúskál akcióban a film, bár az elején elnyújtott felvezetést kapunk - véleményem szerint egyáltalán nem unalmas, végig feszült és jól irányított kompozíciót alkot az alaphelyzet felvázolása - tudván azt, hogy Ripley miken ment már keresztül az első részben. Ez a kettősség uralkodik a lazább (értsd jól) pillanatokban, ugyanis úgy érezheti a néző, hogy ő és Ripley is tudja azt, amit a katonák még nem, a telepesek pedig már nem - hogy mivel is állnak szemben. James Cameron mindig is tudta, hogy mi kell a népnek, ezért az űrhorror/bio-horror második felvonásában a jól irányított karakterdrámát megdobta egy jó adag akcióval, rengeteg idegennel, valamint még egy jókora belső viszályt is a vászonra vitt. Így egyszerre izgulhatunk az emberek életéért, a probléma megoldásáért, valamint a belső harcoknak köszönhetően érzelmi kötődésünk is megnő/csökken a karakterek irányában.
A cselekmény nem pihen, folyamatosan adagolja számunkra az izgalmat, sokszor még akkor is, amikor a színen sincsenek az idegenek. A tipikus folytatásos hibák sem bukkannak fel, ez talán szintén a rendezőnek köszönhető, ugyanis mindkét fél (Ripley-idegen) is felmutat különböző újdonságokat, amelyeknek köszönhetően a képzeletbeli lécet talán meg is ugorják. Ezt megerősíti a szimpla katona és a Ripley-féle átszellemültség kontrasztja, amely a film során folyamatosan egyik oldalról a másikra vált át, néhol egymáshoz közeledve, néhol távolodva. A "menj és lőj" taktika néha nem működik, ilyenkor Ripley tanácsaira nagy szükség van, ám ő is tanul új dolgokat - ahogyan a film maga is. Természetesen tökéletesen kiszámítható a végkimenetel, talán még az is, hogy kik hullanak el a csata közben - de ettől eltekintve a sci-fi történelem egyik legjobb darabjáról van szó, ha A bolygó neve: Halálról beszélünk. Talán ma már megmosolyogtató az a pár vetített háttér (amely a digitálisan felújított változatban még inkább előtérbe kerül), de néhány mai film csak szeretne olyan hatást generálni, mint amilyet az Aliens tett - majd' 30 évvel ezelőtt.
A tempó erős, a végső csata emlékezetes, Ripley badass - szó nem érheti a ház elejét. Ripley karaktere az uralkodó, ő is fejlődött a filmmel együtt - gondolkodó, nem feltétlenül parancskövető, a megérzéseire legalább annyira támaszkodó, mint az aktuális helyzet felismerésére törekvő nő. A gyermek történetbe való behelyezésére Newt kétoldalú választ is ad, aki látta tudja miről beszélek, aki nem, annak nem is spoilerezném el. A meghatározó női vezérkarakter kora egyik legkiemelkedőbb filmjelensége volt, az irányításba és megérzésekbe vetett helyes hit abszolút megformálójaként Sigourney Weaver bebetonozta népszerűségét. Ezzel szemben az idegenek is kaptak egy irányítót, a legnagyobbat - a királynőt. Két ekkora jelenség egy képernyőn/vásznon nem férhet meg - s ez bizony előbb vagy utóbb háborút szül. Legalább annyiszor, ahányszor újra és újra megnézzük ezt a részt. Már megyek is!
James Cameron megalkotta a legjobb Alien-részt, ezzel megannyi sci-fi rajongónak örömet okozva. Máig hivatkoznak rá, a legtöbb polcon megtalálható a mű - nem is véletlenül. A végletekig feszített tempójú, bár kiszámítható - egye fene, bárcsak minden alkotás ilyen lenne. A film végi 15 perces visszaszámlálás valós időben történő lejátszása (tehát a filmbéli 15 perc a valóságban is annyi) csak még jobban hergeli a nézőt - s a legjobb az egészben, hogy amikor már mindenki megnyugodna, még akkor sem lehet igazán.
Bár nem túl időtálló maga a látvány, azért panaszra nincs ok. Egy-két helyen megmosolyogtató, de csak akkor, ha erre érzékenyek vagyunk - a jó filmélmény azonban képes feledtetni ezt az apró, egyébként a nézőben keresendő problémát, már amennyiben egy film lehet azért hibás, mert pusztán régi. Nyugalom, Cameron már akkor is tudta, hogy mit csinál. Sigourney Weaver karrierje legjobb és legfontosabb szerepében, az űrben, idegenekkel, akciódúsan, mégis drámaian - kihagyhatatlan klasszikus. Amikor nézed a filmet, félsz, rettegsz, érzed. Na ez az érzés felbecsülhetetlen.
89%
