Az ifjúsági regényekből készült adaptációk sokasodnak, ám minőségük és megítélésük nem feltétlenül adhat elégedettségre okot - sem nekünk, sem a kiadóknak. Persze a nézők közül sokan nem tudják, hogy egy-egy film valamely könyvet viszi vászonra, de nem is ez a mérvadó, hanem az igény a jó megalkotására - ez pedig a stúdió reszortja. Értem ezalatt, hogy tudják kik lesznek a célközönség és nagyjából abban is jók a következtetéseik, hogy mit kell belepakolni egy ifjúságot megcélzó moziba, mik a szükséges elemek, s azokat hogyan kell használni az elégedettség eléréséhez. Egy jobb könyv feldolgozása mit sem ér, ha nem jó rendezőt választanak, aki bár érti azt, hogy miről szól a történet, mégsem képes úgy vászonra vinni, hogy a célközönsége is ugyanazt érezze a megtekintése közben, amit ő. És ilyenkor szokott bekövetkezni a biztonsági játék - amelyről annyiszor írtam már én is -, s az ebből fakadó, rengetegszer ismételt fordulat és eszköz használata. Ez a könyv véleményem szerint jó alapanyag, Veronica Roth fantasztikusan megírta, nem véletlenül áll nagyon magas pontszámokkal, különböző értékelésekkel foglalkozó oldalakon. Vajon képes felérni a könyv összetettségéig ez a film? Vajon van benne kraft? Mindjárt kiderül, de járjuk picit körbe...
A nem túl távoli jövőben játszódik a történet, méghozzá Chicago városában. A társadalom öt, jól elkülönült csoportra oszlik, amelyek a következők: barátságosak, műveltek, őszinték, bátrak és az önfeláldozók. Az utóbbi csoport felel az egész társadalom vezetéséért, de részletesebben így oszlanak el a feladatok egymás között - a barátságosak konfliktuskerülők, kedvesek és ellenzik az agressziót; a műveltek nagyon okosak és megértőek, döntéseik megalapozottak; az őszinték az igazság pártján állnak, magabiztosak; a bátrak a legmerészebbek, nem ismernek félelmet és ellenállnak az elnyomásnak; míg az önfeláldozók az emberek boldogságáért, egészségéért élnek, gondoskodnak róluk. Aki ezen csoportok valamelyikébe nem fér be, az kitaszított lesz, ők vagy elhagyták csoportjaikat, vagy megbuktak a teszten - nem igazán veszik őket emberszámba. Beatrice az önfeláldozók közül származik, ám elérkezik a teszt ideje, amikor döntenie kell, hogy melyik csoportban szeretné folytatni a továbbiakban - ám az eredmény nem várt fordulatot hoz, az elfajzottak közé sorolja a megmérettetés. A bátrak csoportját választva próbálja titkolni másságát, ahol a sok kiképzés során ráébred: veszély fenyegeti a békés társadalom jövőjét...
Erre a sztorira szerintem sokan felkapják fejüket, rengeteg lehetőséget tartogathat - ami így is van, dúskál benne a potenciál. A társadalom csoportokra bontása tökéletes alapágy lehet a kritika kiteljesedésének, a különböző vizsgálati módszerek kialakításának és az élet ilyen környezetbe történő elhelyezési változatainak. Ki, hol, miért, kivel, mit tehet, mit nem és folytathatnám. A csoportok hierarchiája is érdekes kérdéskör, a vezérszerepek és a lehetőségek kiaknázása pedig fontos téma korunk fiataljainál. Itt lép életbe az az egység, amely a történet leírásánál is olvasható, mely szerint Beatrice egy adott csoporton belül él, de a teszt elfajzottnak érzékeli, így ezt palástolandó, belép a bátrakhoz. A rendszer lehetőséget ad arra, hogy válasszon, ő ezt pedig meg is teszi - bár nem követi a szülei példáját, így csoportot vált. De ezt azért is teszi, mert eltitkol valamit, s így belép egy tőle abszolút eltérő, bár szimpatikus társaságba.
Nos, filmünkben a lehetőségek sajnos sokszor meg is maradnak ötlet szintjén - nem tudjuk meg teljesen, hogy jó pár kérdésünkre mi is lehetne a válasz, a karakterfejlődés eléggé erőtlen és kidolgozatlan. A film elején belecsöppenünk Beatrice családjának életébe, vagyis annak egy részletébe, majd betekintést nyerünk abba, hogy hogyan is zajlik az élet a különböző csoportokban. Végig olyan érzésem volt, még Beatrice új csoportba történő belépése után is, hogy mindenből kapunk egy kis részletet, hiszen meg kell látnunk, hogy milyen az élet, milyen a teszt, kik a szülők, meg egyébként is milyen a város - és akkor még nem harcoltunk, nem volt szerelmi szál, s persze folytathatnám reggelig. Félreértés ne essék, az ötlet és a világ jó, a hangsúlyos dolgok viszont minden ziccert kihagytak. A másság és a beilleszkedés témái, a rengeteg tartalmatlan perc közé sűrítve nem hatnak még üdítően sem, nagyon elnyújtott és zavaró. A karakterek nem igazán változnak - sőt, már a film elején, ránézésre megmondható, hogy ki-milyen végkifejletet kap majd - ami nem túl jó dolog.
A szerelmi szál természetesen kihagyhatatlan egy ilyen filmből - a könyvben is szerepel ugyebár -, viszont ez elég jól kidolgozott és nem erőltet ránk semmit, innen hiányoznak az általában fellelhető sablonok, tehát ennek a résznek örülhettem őszintén és igazán, másnak nem nagyon. Szóval a kiaknázható lehetőségek többsége nagyon erőltetett és "mindenből egy kicsit" ad, valamint a film eleje úgy kompletten totális érdektelenségbe fullad - ugyanis nem tudunk meg elegendő információt, nagyjából semmiről. A bátrak öncélú tettei sem nyernek sokáig értelmet, minden csak épül, s épül - aztán ismét csak az ötlettelenségben nyer feloldozást a forgatókönyvírói maszlag.
A színészek szájába adott párbeszédek sem adnak a sztorihoz, valahogy nem igazán sikerült ezt a blokkot sem megoldani - ugyanis néhol kínosak, pár helyen pedig egyenesen vontatottak. Tulajdonképpen a film utolsó húsz percére elég felkelnünk, ugyanis akkor jön az összegzés, az elszámolás, az "ágyúdörgés". De ugye azt sem tudjuk meg teljes mértékben, hogy mi történhet úgy igazán, mert ebből a filmből is készül majd következő, tehát összességében a klisék szétszórása és a "kötelező elemek elhintése", valamint az ezekből fakadó figyelemfenntartási faktor azt a szintet mozgatja meg bennünk, amely azt sugallja: bizony ez a film - eléggé unalmas és semmitmondó. A karakterek és azok motivációi olyan barátságot képeznek, amelyet mi, nézők talán soha nem hinnénk el, hogy létezhet, ugyanis tele van zsákutcákkal, lyukakkal. Ha arra gondolok, hogy mit is tanít végül A beavatott, és hogyan teszi azt, akkor egy közepesen szórakoztató filmről beszélhetünk - maximum. De milyen az, amikor valami közepes? Lehet az szórakoztató? Jó kérdés.
A színészek sem alkotnak kiemelkedőt, megtalálhatjuk a szokásos teljesítményeket, lásd Shailene Woodley - jó színésznő lesz, csak jobban ki kell aknáznia tehetségét, s jobb filmekhez szükségeltetik aláírni - mint a Csillagainkban a hiba -, míg Theo James olyan, mint egy gyorstalpalón levizsgázott diák - aki éppen, hogy átcsúszott az utolsó rostán. A többiek nem zavarnak sok vizet, sablonok, ötlettelenek és személytelenek. Ellenben a látvány maradandóbb hatást váltott ki bennem, mint páran a színészek közül. A cgi remek, a helyszínek színei élénkek és kellően mélyek, a hangzás pedig - ahol szükségeltetik -, ott kellemes és erőteljes. Azt kell, hogy mondjam, a bemutatója picit becsapott, ez egy unalmas film, nagyon összecsapott forgatókönyvvel, pocsék karaktervezetéssel - és, ami a legjobban fáj: pár helyen eléggé eltértek a könyvtől, s próbáltak megvenni az utolsó pár perccel. Legalább ezt ne tették volna...
Nagy katyvasz a sztori, s ez egyáltalán nem a könyv hibája, hanem az adaptációé, ugyanis bárgyú módon lett átformázva, mondhatni az egész. Túlzott játékidő és nagyon langyos színészi játék, ehhez pedig több tucat megmagyarázatlan, s a levegőben lógva hagyott, az érdeklődésünket lefedő, ám ki nem elégítő részlet marad a nagy és chicago-i semmiben.
Nincs kellő tartalommal megtöltve a film, ám egyáltalán nem célom nagyon lehúzni. Természetesen egyszer megnézhető, rajongói is lesznek, sőt - a célközönsége talán még jól is szórakozik majd. De, aki ismeri a könyvet és olvasta - valamint az egyszeri néző biztosan nem fogja a haját tépni a film első nyolcvan percében. Gondosan megválogatott fiúk és lánykák, egy vontatott és zavaros filmben, no ez mit is eredményez?
Azt, hogy könyvet, pláne ifjúsági regényt vászonra vinni nem úgy kell, ahogyan ezt a filmet, hiszen minden létező hibát elkövettek, amelyet csak lehetett. Ha a lehetséges jövőt vázolná fel, akkor elgondolkodnék rajta, de nem akarja, hogy ezt tegyem - így fájó, de elbúcsúzom ettől az alkotástól, s olyan érzelmekkel hagyom magam mögött a filmet, amilyeneket a színészek és a környezet egyvelege adott át: tehát semmilyennel.
50%
