Még mindig rettenetesen jó érzés kellemesen csalódni. Megérkezett egy Hamupipőke cím, úgy gondoltam, hogy egye fene, lessük meg szépen, hátha egy szeletnyit vissza tud adni abból a varázsból, amellyel a régi rajzfilmek voltak felruházva. Hát, kérem szépen ez a film annyira lekötött, hogy már itt a bevezetőben elmondhatom: melegen ajánlott kicsiknek és nagyoknak egyaránt. A Hamupipőke történetek már elég régóta bolyonganak a világban, egyes irodalomtudósok szerint közel 400 változatát ismerjük. Bármelyikbe is futunk éppen bele, a töltelék nagyjából ugyanaz, az üzenet sem feltétlenül változik: a jó elnyeri méltó jutalmát.
Rendkívül hasznos tanmesének is tartom, ugyanis különböző egységei jól ábrázolják a fiatalok számára, hogy bizonyos helyzeteket éppen miként is kell(ene) kezelni, bemutat pár alternatívát, s megmutatja, hogy mi a nem helyes. Jó, mondjuk a meséknél általában így van, de egy-egy újabb filmes megvalósítás során hajlamosak elfeledni azt, hogy a gyermeki bájjal felruházott meséknek nem kell annyiban kimerülniük, hogy pusztán léteznek - igenis adjanak valamit, s amennyiben Kenneth Branagh rendezését választjuk, akkor tényleg vidáman konstatálhatjuk, hogy ez korrekt volt - ahogy én is tettem.
Kenneth Branagh eddigi rendezéseit elnézve azért valljuk be, hogy nem gondoltuk volna, hogy Hamupipőke elkészítésére adja a fejét. Volt itt dráma, szuperhős mozi - s milyen jól tette, hogy picit újracsomagolva, de semmi fontostól meg nem fosztva elhozta nekünk 2015 egyik legkellemesebb meglepetését. A történet bizonyára a legtöbb embernek ismerős, de azért nem árt feleleveníteni: Ellának mindene megvan - szerető szülők, remek lakhely, rendes személyzet, boldogság és vidámság. Azonban édesanyja váratlanul beteg lesz, majd nem sokkal később örök álomra hajtja fejét. Ketten maradnak édesapjával, akiben igyekszik tartani Ella a lelket, viszont ez nem mindig egyszerű, ugyanis a férfi rengeteget utazik, sokat van távol. Egy nap az apa felveti Ellának, hogy mi lenne, ha megpróbálná, ha újra lenne valaki számára az életében - talán megérdemli még. Természetesen a lánya a legjobbat akarja neki, s pár napra rá már meg is érkezik a mostohaanya, a két lányával egyetemben. Az apa újabb útra megy, ám már soha többé nem tér vissza - megbetegszik és meghal. Ella egyedül marad a mostohájával és annak két lányával, akik elküldik az egész személyzetet, s őt ugráltatják, cselédként bánnak vele, megszégyenítik. Így sem keseredik el, ám az élete roppant nehézzé válik - talán változtatna valamit a dolgokon, ha azzal a szimpatikus idegennel ismét találkozhatna, akivel már egyszer sikerült egy erdei lovaglás közben - de ehhez kell némi varázslat...
Ahogy a bevezetőben is írtam, Kenneth rendkívül jól vette észre, hogy a mesék nagyon fontos szerepet töltenek be az emberek életében, legyen éppen a megtekintője alig pár éveske, vagy éppen idős - egy a lényeg: tanítson, szórakoztasson, s mindezt tegye úgy, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Nincs túlfűszerezés, ilyen-olyan megbolondítás - szerencsére. A rendező nem ültette át a jelenbe, nem szabott modern külsőt a Hamupipőkének, s nem is értelmezte szabadon az alaptörténetet. Akkor ez miért lehet érdekes? Nos, tulajdonképpen azért, mert a varázslat ott bugyog mindegy egyes másodpercében, s így tényleg a nagybetűs meséről beszélhetünk, amikor a Hamupipőke szóba kerül. Ehhez persze kell egy soha el nem múló, tehát mindenkorra alkalmazható üzenet, amely szerencsére itt bőségesen jól operál. Bájos mivolta a színekben és a hangokban is megjelenik, nagyon jól felépített kis világban barangolhatunk a főszereplőink által. Bár sok újdonságot nem hozhat (nem hozhat?), azért mégis el kell mondanom, hogy engem levett a lábamról. Tele van élettel, minden kellék szinte lélegzik - szóval wow.
Ella (Lily James) karaktere végtelenül lelkes, odaadó és imádja az életet - képes elcsodálkozni egy faág gyönyörűségén, s teszi ezt úgy, hogy nem viszi túlzásba, minden cselekvése érthető, logikus és egy mesének megfelelően ugye még indokolt is. Szülei hasonló szereppel bírnak, persze addig, amíg a vásznon láthatjuk őket - s pont ez a része ránt be igazán. Az első percekben már gombócot képez a torokban egy-egy jelenet, mert ugye kiszámítható, de mégis annyira hirtelen és váratlan, nagyon jól ábrázolt. A mostoha (Cate Blanchett) annyira jó, hogy nem is emlékszem mikor láttam legutóbb ilyen utálatos ellent. No persze nincs kidolgozva a végtelenségig, de minden szempillantásából szikrázik a gonoszság, a lenéző tekintete pedig a nézőt hozza zavarba - s ehhez még csatlakozik a két leány, akik roppant mód irritálóak. Szóval, működik itt minden kérem! A herceg (Richard Madden) tulajdonképpen bárki lehetett volna, bár szerepe fontos, azért itt mégis azt kell mondanom, hogy nem volt annyira erős.
Az élőszereplős filmeket könnyű elcseszni, ezt tudjuk. Nehéz jót csinálni - de most sikerült. S nagy örömömre (tudom, hogy ezzel szinte egyedül vagyok) most nem volt énektúltengés. Hála az égnek, köszönöm Kenneth, hogy voltál olyan kegyes és tényleges tartalommal töltötted ki/fel a 105 percet. Szóval a Hamupipőke nem más, mint egy olyan film, amelynek minden, hasonló műfajt képviselő alkotásnak lennie kellene: egyes szereplők életigenlők, akiket utálni kell, azokat nagyon utáljuk, a meseszerűség pont jó adagban van jelen, szépek a képek és a hangok is rendkívül erősek. Cate Blanchett zseniális, Lily James mindenki kedvenc barátnője lehetne, s bár jelen van a giccs, szerencsére nem arcpirító mennyiségben - pont annyira, amennyire szükséges. Nem fogja megváltani a világot ez a film se, de tényleg, ezt mindenkinek látnia kell, életkortól függetlenül - ha korábban láttál már egy verziót a Hamupipőkéből, akkor próbáld ki ezt is, meglátod, hogy nem fogsz csalódni. Branagh elkészített egy olyan mesét, amelyben rendkívüli atmoszféra lengi körbe a szereplőket, s azok olyan üzenetet közölnek - jót, s rosszat egyaránt, amelyekből tanulni lehet és kell is -, amelyek soha nem évülnek el. Végre egy jó mese. MESE. S néztem volna még 10-15 percet. Na, ez a nem mindegy.
80%
