Egy fiatal nő a hadseregbe lépést látja a kiútnak a fojtogató kisvárosi életéből, de az iraki bevetés helyett a guantánamói fogolytáborban köt ki. Miközben ellenséges dzsihádisták és agresszív katonatársak veszik körül, szokatlan baráti viszonyt alakít ki az egyik fogva tartottal. A rendező, Peter Sattler szerint filmje „egy igazán elcseszett foglalkozásról szól. Arról, hogy milyen az, ha nem bírod a munkatársaidat. Arról, milyen közeledni valakihez, akihez nem lenne szabad. Arról, hogy a közkatonáknak kell eltakarítaniuk a szemetet 9/11 után. A bürokratizmusról. A kapunyitási pánikról. A reményről, vagy épp annak hiányáról. A magányról. A hétköznapi élet közönséges részleteiről – csak éppen Guantánamo szürreális, torzító lencséjén keresztül."
Már a film története is érdekesen hangzik, rettenetesen kíváncsi voltam, hogy mi újat tud kihozni az író/rendező Peter Sattler. A középpontban egy fiatal lány áll, aki értelmet szeretne adni az életének, valami olyanba fogna bele, ami miatt úgy érzi, hogy él, hogy egyáltalán létezik. A katonaság adott lenne mindenhez, de ő picit antiszociális, s bár kellően távolságtartó, nem tudja levetkőzni a mindennapi munkavégzéshez szükséges érzelemmentességet, hiszen akkor megszűnne önmaga lenni. Iraki bevetések helyett a guantanamói börtön jut neki, s még sok más katonának - ez azt jelenti, hogy éles helyzetektől többnyire mentesen, a fogvatartottakat őrizve kell letudniuk műszakjaikat, s mindezt úgy, hogy a munkatársak sem feltétlenül örvendeznek a munkanapok kilátástalanságaitól. A Camp X-Ray több annál, amennyit elsőre gondolnánk róla. Egyszerre szól egy fiatal útkereséséről, a tiltott érzelmek és parancsok közötti vékony, ám látható vonalról, valamint a megbélyegzett fogvatartottakról. A Camp X-Ray a felszín alá kukucskál, s érdekes dolgokat talál.
Adott egy lány, aki értelmet keres az életének - szeretne tenni valamit, jó lenni valamiben, s ehhez a katonaságot választja, bár minden szegletével és viszontagságaival nem igazán van tisztában. Annyit tud, hogy tennie kell valamit, mert elszalad mellette a világ, fontosnak akarja érezni magát. A guantanamói börtönben tartanak fogva rengeteg terroristát, azok tolmácsait, tulajdonképpen szinte mindenkit, aki a 9/11-es merényletekhez köthető - de nem is biztos, hogy megalapozott érvek alapján. Cole (Kristen Stewart) próbál beilleszkedni, de magának való lány, aki elvégzi a rá bízott feladatot, és nem is rest jelentkezni, ha valami újat kell csinálni. A többiek az ő generációjába tartoznak, de nem találja velük a közös hangot - amit meg is tudok érteni, más rugóra jár az agyuk. A mindennapi munkája abban merül ki, hogy fel és alá járkál a pár cellát magába foglaló folyosón, felügyelve az elítélteket. Vigyázniuk kell rájuk, baj esetén riasztani a gyorsreagálású csapatot, de néha még könyveket és ételt is ők visznek a raboknak.
Az elítéltek között ül Ali (Payman Maadi) is, aki tolmácsként kapcsolható a terrorista cselekményekhez, Cole pedig benne találja meg azt az embert, akivel ténylegesen beszélhet - ám a szabályok szigorúan megszabják a feltételeket, minden kontroll alatt van. A sztori nagyjából ennyi, a katonai feladatok mindennapjairól szól, mindez egy fiatal lány szemszögéből megközelítve, de nagyon hangsúlyos szerepet kapnak az elítéltek is, kiváltképp az az egy, akivel kapcsolatba kerül Cole. Nem, nem a tipikus történetvezetés - pont ezért lepődtem meg igazán. Kapunk több szálat, amelyen elindulhatna és elágazódhatna a sztori, de végül mindig visszatér ugyanoda, a legerősebb részre. A mellékágak betekintést engednek Cole napjaiba, leginkább személyisége rajzolódik ki előttünk, amely ugye nagyon fontos egység, pláne ebben a szabályok és rendszerelvűség keretei közé szorított környezetben. Néha lassúnak éreztem a filmet, de valahogy mégis lekötött, kíváncsian vártam, hogy mi történik majd a következő pillanatban, de ez annak is betudható, hogy sok, talán érdekes szál hal el a film során - némelyikért kár, de azért így is kerek egészet alkot. Nem csúszik el, jó alkotás - nem ítélkezik, azt rábízza a nézőre - csak mesél.
Kristen Stewart most sem csillogtatja meg színészi tudását, de azért jóval többet enged láttatni magából - már ezt is pozitív változásnak, eredménynek könyvelem el. Nem tudom beleképzelni magam a helyébe, de megértem a karakterét, ergo jól bánt a szerep súlyával. Payman Maadi viszont zseniális - minden mozzanata él, erős és tökéletesen mutatja be az elítéltek oldalát, amely nem is feltétlenül olyan, amilyen, de ezt úgyis meglátjátok, nem csicsergünk el semmit. Nem önismétlő, de mégis előrehaladó, minden karaktert jól megismertető alkotás a Camp X-Ray, amely az elejétől a végéig leköti a nézőt - annak ellenére, hogy a bemutató, a képek és még a téma alapján is picit ijesztőnek tűnhet. A műsoridő tartalommal teli, de azért egy laza 8-10 perc vágás ráfért volna még - szerencsére ez nem ártott. A politikai üzenete erős, a társadalmi szerepeké úgyszintén, a megbélyegzés és az értelmetlen viaskodás egysége pedig komoly mondanivalókat küld a nagyvilágba. Női-férfi szerepek, vallás, őrület, bürokrácia - így kell ezt a témát feldolgozni. Peter Sattler direktori debütálása erős, ha láttátok, akkor tudjátok miért, ha nem, akkor pedig irány bepótolni!
75%
