Új-Zéland úgy gondolta, hogy bedob egy vámpíros filmet a "közösbe". A Hétköznapi vámpírok azért érdekes, mert áldokumentumfilm keretén belül mutatja be vámpírjaink életét. Mi ugrik be először nektek, ha azt mondom: vámpír? Vérszívás, sötét, rideg helyek, talán a szerelemmel és bódulattal megtámogatott Alkonyat? Verjétek ki ezeket a fejetekből, bár egy-két egységre azért innen is szükség lesz - de kifordítva teljes valójából. A Hétköznapi vámpírok vidám oldalról, de áldokumentarista jelleggel közelíti meg a vámpírok hétköznapi életét - például azt is megtudhatjuk, hogy ki a soros a mosogatásnál, de a kedvenc bulizós helyükről is megtudhatunk ezt-azt. Jó film? Jó.
Az áldokumentumfilm három egy fedél alatt élő vámpír – Viago, Deacon és Vladislav – életét követi nyomon, akik igyekeznek megélni a modern világban. Fizetik az albérletet, házimunkát végeznek, szórakozóhelyekre próbálják meghívatni magukat – olyanok, mint bárki más. Kivéve, hogy halhatatlanok és emberi véren élnek. Mikor 8000 éves lakótársuk, Petyr vámpírt csinál a huszonéves hipszterből, Nickből, a srácoknak kell bevezetniük őt a frissen szerzett öröklét rejtelmeibe. Cserébe kénytelenek megtanulni egy-két dolgot a modern társadalomról, divatról, technológiáról és az internetről. De a vámpírok élete akkor változik meg igazán, amikor megismerkednek Nick halandó barátjával, Stu-val. Mikor Stu élete veszélybe kerül, a vámpírok megmutatják, hogy talán érdemes az emberekért harcolni, és ha a szíved hideg és halott is, attól még lehetnek érzéseid.
Végre egy olyan vámpíros film, ami nekem is tetszett. Persze ez még nem árul el sok mindent, de jó tisztába tenni már az elején: olyan szemszögből közelíti meg a vérszívók életét, amelyre eddig még ilyen megközelítésből nem is igazán volt példa - mondhatni ennyire jól sikerült változattal még nem találkoztam. A Hétköznapi vámpírok három főszereplője Viago, Deacon és Vladislav - bár itt van még a 8000 éves, beszélni nem tudó (akaró?), eléggé korosodó Petyr is -, és az életük olyan, mint bárki másé. Beosztják a házimunkát, eljárnak bulizni, rendezik ügyes-bajos dolgaikat és próbálják felvenni a versenyt a hétköznapok viszontagságaival - legyen szó más teremtményekről, emberekről, vagy éppen a technológiáról, szerelemről, bánatról.
Mondhatnám azt, hogy az operatőri munka szegényes, de az amatőr jelleg pont azért ér el nagyobb hatást, mert az áldokumentarista megvalósítás minden esetleges hiányosságot elcipel a hátán. Még jól is áll a filmnek, hogy egy "dokumentarista stáb" veszi vámpírjaink életét, így nem egyszer érezhetjük azt, hogy a történet nem feltétlenül megrendezett - egyébként persze, hogy az. A karakterek jellemvonásai jól kirajzolódnak, mindenki máshonnan érkezett - volt, aki szerelmét követte Új-Zélandra, de rossz bélyeg miatt lekésett róla, egyikőjük éppen erre járt, a harmadik meg mindig is itt élt. Különböző történetű vámpírok, akiket jól megismerhetünk, s bár nyúlfarknyinak tűnik a film, még kedvencünk is lehet. A felmerülő problémák mindennaposak, fent említett egységekből kerülnek ki - s persze itt is érvényes az a tétel, hogy ha nincs gond, akkor csinálj magadnak.
Az eredeti hang nagyon jó volt, a személyiségjegyek itt ütköztek ki igazán - nem tudom, hogy szinkronosan milyen lehet, de úgy érzem, hogy jelentős élménytől fosztanak meg minket, ha ez a film nem eredeti nyelven lubickolhat. Szóval - a komédiás elemek a film első felében erősek, a másodikban kissé kicsúszott a rendezők kezéből az irányítás, belevettek olyan elemeket is, amelyek nem működnek igazán - a vámpírok saját környezetükben lubickolnak, de az idegen, eltérő hatások nincsenek jó arányban: vérfarkasok, a báli jelenet, vagy éppen a lezárás. Sajnálatos, de ez van. Viszont ezt ellensúlyozza a Nick nevű karakter, akiből Petyr csinál vámpírt - bármennyire is szerette volna ezt Nick elkerülni. Ő az, aki bemutatja a három főhősünknek, hogy hogyan is élnek manapság az emberek, valamint az ő átalakulásán keresztül tapasztalhatjuk meg, hogy hogyan is lesz valakiből vámpír. Így már ott járunk, hogy minden vámpírnak meg is van a maga pár jelenete, amelyek egyenlő részben, de ami még fontosabb - azonos hatásfokon valósulnak meg, ezzel a néző pedig elégedett lehet. Ahhoz, hogy Nick jó vámpír lehessen, kell a többiek tapasztalata, s ahhoz, hogy a többiek felvegyék a kor szellemével a versenyt, hallgatniuk kell Nick-re: ennyire egyszerű, de pont ez szüli a mókás pillanatokat, s akkor Nick legjobb barátjáról, Stu-ról nem is beszéltünk, aki ember - gondolhatjátok.
Amikor Stu problémás helyzetbe kerül, akkor a vámpírok kilépnek komfortzónájukból, s próbálják őt megvédeni - az eredményről természetesen nem írok, de láthatjátok, hogy a mindennapos események mellett - amelyeket te is vagy én is elvégzünk - még fel-felbukkannak nevetésre sarkalló esetek is, nem is gyengén. Lehetne ez akár az év vígjátéka is, talán az is lesz - egyáltalán nem bánnám, ha így lenne, megvan benne a potenciál. Most komolyan: ki a fene ne lenne kíváncsi arra, hogy hogyan él három vámpír egy fedél alatt? Pláne úgy, hogy minden percben (!) van egy vicces mondat, vagy eset, amely nem erőltetett - igen, jól olvastátok, nem az, hiába a reality TV-érzés. Ez pedig így mesteri. Ami fáj, az az elpazarolt lendület és a lezárás - ennél jobb ritmusban kezdődött. Az eleje brutális erővel érkezett, nevettem rengeteget, hiszen vámpírokról hallottam már sok mindent, de nem láttam, hogy mivel töltik az éppen nem embertársaink megölésével elköltött időt. Most megtudtam, s a végére is csak az alább látható pontszámra/értékelésre csökkent, amely kimondható, hogy egészen kellemes a komédia műfajában. Ja, készülj fel: ha ezt megnézed, tuti másképpen fogsz vélekedni a vámpírokról. És inkább így képzeld el őket, mint ahogy azt a "nemmondjukkianevét" filmben láttad.
80%
