A vígjáték bekopog minden ajtón - kérdés, hogy a címek láttán ki az, aki kinyitja, majd az is, hogy ki engedi be. A vígjáték már csak ilyen - akik esélyt adnak neki, azok valamit már tudnak a forrásról. Folytatásnál esetleg látták már a korábbi rész(eke)t, ismerik (nem is biztos, hogy szeretik) a főszereplőket, vagy esetleg mások ismerik őket és rábeszélik az adott nézőt, hogy vállalja be, úgyis jó lesz. Az "újak" pedig mindig rizikót vállalnak be, bár esetünkben a nevek miatt nem is beszélhetünk (de igen) zsákbamacskáról. A Zoolander 2 esetében egészen 2001-ig kell visszaugranunk az időben, hogy elérjünk az első részhez, amelyben Ben Stiller és Owen Wilson már megmutatták, lehet friss, és az idő múltával is fennmaradó eredménnyel humoros filmet készíteni. Most, 2016-ban elérkezett az idő, hogy a második résszel bizonyítsák, tudnak legalább olyan jót alkotni, mint anno. Túl sok idő telt el? Nem, de a Zoolander 2 tökéletes példája a "vagy szeretem, vagy utálom" típusú filmeknek.