Ahol a filmek jól érzik magukat

2:30

Transzcendens - Transcendence (2014)

2015. október 01. - kettoharminc

A Lucy kapcsán már fejtegettem ezt-azt a sci-fi háza tájáról, nagyon sok lehetőség rejlik benne, hiszen a forgatókönyvek lapjain olyan elképzelések is pihennek, amelyek a valóságban nem elérhetők - talán soha nem is lesznek, talán a közeljövőben megeshet pár elképzelés. A technológia és az ember kapcsolata fokozatosan erősödik, egyik napról a másikra is rengeteg új ötlet születhet és születik is. Az más kérdés, hogy mennyire elrugaszkodottak az ötletek - ez is pusztán nézőpont kérdése. Érdekes viszont, hogy a hit és a tudomány mennyire kapcsolható össze, vannak-e átfedések és persze a legfontosabb: mik az érvek és az ellenérvek. A rendező és az író által megálmodott sztori és annak valóságtartalma abszolút behatárolható józanésszel, s én azt az álláspontot képviselem, hogy, ami a filmvásznon történik és történhet, az bizony pár ember agyszüleménye, amely nem feltétlenül kell, hogy hűen tükrözze a valóságot, a realitást. Éppen azért készülhet el egy jó sci-fi, mert valami olyat láttat, amely megbontja a saját, világgal kapcsolatos berendezkedésünket - ezáltal kizökkentve minket a komfortérzetünkből, s egyúttal betekintést is ad számunkra a lehetséges (?) jövőbe.

Az emberi szellem és a technológia kapcsolata rengeteg jó témát tartogat a filmkészítők számára, más kérdés, hogy hogyan tudnak élni annak továbbadásával, valamint azt se feledjük el, hogy hiába a jó ötlet, ha a nézők felé történő kommunikáció - melyet a kész film visz véghez - hibás és nem nő fel az alapelképzeléshez. A Transzcendens egy olyan film, amelyhez vagy alkalmazkodik a néző, vagy nem. Nem tisztem a technológia lehetőségeit, jövőjét meghatározni és behatárolni, sőt - minősíteni sem, ám egyúttal ez arra is alkalmaz engem, hogy a filmben látott megvalósulási elvek és opciók/technológiák ne határozhassák meg a filmet, mint szórakoztató médiumot. Wally Pfister és Jack Paglen ötletének valóságtartalma nem mérvadó, de annak megvalósítása és megfilmesítése igen - nos, ez az én álláspontom, mert filmbarát vagyok, s nem tudós.

tra1.jpg

Will Caster (Johnny Depp) és felesége (Rebecca Hall) egy kutatócsoport tagjai. Will a mesterséges intelligencia kutatásának feje, nagy agytröszt, aki az ember és a számítógép kapcsolatát hivatott vizsgálni, bővíteni, annak lehetőségeit kihasználni. Felesége pedig a szebb jövő reményében dolgozik mellette, a technológia azon egységét szolgálva, amely a tisztább és egészségesebb, kiszámíthatóbb Földért folytat harcot. Barátjuk Max, szintén az orvoslás megszállottja, ám ő az emberek egészségéért küzd. Természetesen Will ötletei és kutatásai nem mindenkinek a szebb jövőt jelentik, egy technológiaellenes csoport ennek jelet is ad - az egyik előadás után megsebesítik Will-t, aki úgy tűnik, hogy túlélné az esetet, ám nem sokkal később kiderül, a golyó mérgezett volt, ezért a halála elkerülhetetlen. A kutatócsoport munkája olyan magasságokban jár, amely lehetőséget ad arra, hogy Will Caster tovább élhessen - egy teljesen más valójában, mint azelőtt. De, ha csak egyetlen emlék, vagy adat is kimarad a terv megvalósítása során, akkor annak beláthatatlan következményei lehetnek...

Tulajdonképpen az emberi élet és a technológia szoros kapcsolatáról beszélhetünk, ha megtekintjük, miről is szól a film. Már az első képsorokban szemtanúi lehetünk annak, hogy mihez is vezetett a történet, tehát betekintést nyerhetünk már az elején, mivel is volt/lesz dolgunk. A kérdés tehát annyi marad a maradék 115 perc során, hogy hogyan is jutottunk el odáig, mik a lépcsőfokok addig, míg mindez bekövetkezett. Ez merész, ugyanis - legalábbis számomra - nagy lendülettől fosztott meg, tudván, hogy mi is a történet vége, már nem is voltam annyira kíváncsi arra, hogy a filmben látható, elkövetkező folyamatok milyen erővel is hathatnak - ezt nem bízták rám, nem hagyták, hogy egyáltalán 1 percre is elkalandozzak a gondolataimmal ilyen téren. Persze ez biztonsági játék is, ugyanis egy másik szempontból nincs ezzel baj, sok alkotást láthattunk már, ami úgy kezdődik, ahogyan véget ér - de ezt nagyon tudni kell használni és kihasználni. Hogy ez hogyan sikerült, arra később visszatérek, hiszen az itt említett felépítés is rejthet magában fordulatokat.

Fokozatosan merülünk el a sztoriban, láthatjuk, hogy a tudós pár nagyon szereti egymást, megtudjuk ki-kicsoda - mondjuk Max (Paul Bettany) számomra még mindig egy nagy talány, ahogyan Joseph (Morgan Freeman) is, de ezt a karakterek kibeszélőjénél részletezem. Szóval haladunk szépen előre, megismerhetjük a mesterséges intelligenciával foglalkozó csoport feladatait, a jövőben rejlő lehetőségeket - egyúttal betekintést nyerhetünk a technológiaellenes csoport életébe is, Bree-n (Kate Mara), az egyik vezető tagon keresztül. Will súlyosan megsérül, ezért a tudatát megpróbálják átültetni egy számítógépbe - ahogyan tette ugyanő és ugyanezt, csak akkor egy csimpánz volt a tesztalany - így ez egy eddig embereken ki nem próbált kísérlet. Többet a sztoriról nem is szeretnék elmondani, hiszen innen már spoileres lenne, ám a fokozatossága kissé lassú, de nem azért, mert túlzó lenne, hiszen nem veszlik el a részletességben. A kapcsolatok bemutatása, mely szerint a technológia eléggé beszippantja az embert, véleményem szerint jó alap a filmhez, a sikerhez vezető kulcsok pedig a részletekben, a kidolgozásban rejlenek.

tra3.jpg

Az embert többek között az különbözteti meg a géptől, hogy az egyik rendelkezik érzelmekkel, míg a másik nem. Érdekes kérdést fejteget a Transzcendens - az érzelmek kifejezése, az arra történő reagálás és a más emberek felé tanúsított jellemjegyek mind emberi jellemzők. De mi van akkor, ha ezt a gép képes elérni, bemutatni - az ember számára nehezen értelmezhető módon, nem tudván azt, hogy a technológia megtestesítője szimulál, vagy éppen tényleg érezhet. Na, erre nem kapunk választ, ugyanis a magyarázat "lebeg" a semmiben. Az emberi lélek számítógépbe történő "feltöltése" jól ábrázolt és folyamatában bemutatott, ez a részlet nem elkapkodott. Bár rengeteg logikai buktató van benne, amelynek kiküszöbölésével nem foglalkoztak igazán - két évig teljes csendben, egy kisvárost átépítve, titokban (?) dolgozni, vagy mindenből egy szeletet úgy kivenni, hogy ne legyen összefüggő, annak ritmusát megvizsgálva -, minden más blokk nagyon csúnyán szétszórt. Az emberek, a karakterek, a jelenetek ide-oda ugrálnak, néha teljesen indokolatlanul, időben és térben egyaránt. Pár snittnek semmi értelme, nem adnak hozzá a film összértékéhez, és azon a véleményen vagyok, hogyha ez a végleges film, akkor miket vághattak ki belőle, ha ilyenek benne is maradtak végül.

A történet tulajdonképpen átalakul a film közben, hiszen a vágyak átcsapnak mesévé, mindenki képvisel valamit, ami az erőviszonyokat hivatott érzékeltetni, de ezzel már nem tudnak mit kezdeni az alkotók, itt kicsúszik a kezükből a szépérzék és az arányok behatárolása. Egy ember a tech, egy a Föld, egy az empátia, egy pedig éppen a beláthatatlan jövő pártján áll, egyszer ez, másszor pedig az kap nagyobb hangsúlyt. Természetesen a végkifejlet és az azt megelőző képsorok adják meg e részek végkimeneteleit, erőit és lezárásait. A technológiai megközelítés nem, ám az életszerűtlenség nagyon is zavar, a filmnek nem hiszem el, amit mutat, inkább csak látom, hogy mit szeretne elérni. És ez pedig nem más, mint a kérdésfeltevés, a gondolkodtatás. Oké, már a film elején megadták minden, a néző felé intézett kérdésre a választ, tehát a film konkrétan semmit nem magyaráz meg igazán, de valami azért történik - méghozzá az, hogy a végére felborul az egyensúly, amelyet túlzások és forgatókönyvírói, karaktervezetési bakik tarkítanak. Egyedül a szerelmi szál működik, a valós Will és a technológia által életre bírt Caster ugyanúgy jól megvalósított folyamatokon megy keresztül, amelyre a feleség reakciói jelentik az igazi választ. Minden, a feleséget és Max-et jellemző érzelem és reakció, a teljes emberiség valószínűsíthető felelete minden feltett és fel nem tett kérdésre.

A színészi játék erősen közelít a nullához. De tényleg. Johnny Depp régóta nagyon rosszul választ bele a szerepekbe, itt zéró emócióval operál, Morgan Freeman megint csak egy indokolatlan epizódszerepet kapott - és azzal a kis lehetőséggel sem élt. Paul Bettany talán értékelhető, ugyanis ő az, aki a film elejétől a végéig szoros kapcsolatban áll a filmbéli Will-el és feleségével, meg az egész sztorival, ezért ő az egyetlen, akin, a Transzcendens egészén végigvonuló érzések megnyilvánulhatnak. Egész jó alakítást nyújt, de nem is értem miért csak ő. Kate Mara, Cillian Murphy és Cole Hauser pár jelenetet kap, amelyben csak beszélnek és beszélnek - és ennyi. Direkt a végére hagytam Rebecca Hall-t, aki az egész film értékelését megdobta, hiszen ő volt az egyetlen, aki a lehető legjobban reagálta le a filmben felbukkanó problémákat, konfliktusokat.

tra2.jpg

A látvány szép, minden szín erős, a hangok szinte tökéletesek. Ilyen téren nem is vártam mást - Wally Pfister átültette az operatőri tökéletességét ide, azonban nagyon-nagyon hiányzott mellőle egy Christoper Nolan. Anno eredeti nyelven láttam e filmet, így a szinkronról nem tudok nyilatkozni, viszont egy listával tudok szolgálni: Johnny Depp Stohl András hangján szólal meg, míg Rebecca Hall Pálfi Kata, Morgan Freeman Papp János, Paul Bettany Széles Tamás és Cillian Murphy Varga Gábor hangját kapta meg. Johnny Depp-nél Nagy Ervint, mint szinkrohangot szoktuk meg igazán, de még Király Attila is beelőzi Stohl Andrást a "ki adta többször a hangját Johnny-nak" játékban, így nem tudom miért Stohlra esett a választás.

A történet elvi mélysége és a bevezetőként lelőtt végkifejlet szerintem brutális ellentmondás, de ez megint a forgatókönyv hibája. A végére marad egy picike csattanó, de nem üt akkorát, hiszen a film során a logikai bakik, valamint az erőtlenség, megmagyarázatlanság már nem is vezet odáig, hogy egyáltalán érdekeljen a vége. Valahol a film során elveszlik a komolyság, a szándék és ez egyáltalán nem a lehetséges jövőkép hibája, hanem azé, hogy nem tudták megvalósítani a már leírt sztorit. Szinte minden színész bábu, a bábjáték pedig, amelyben szerepelnek sajnos elég komolytalanul ábrázolt - sajnálom, ebben a témában lett volna spiritusz. Kár érte, de jobban belegondolva, s maradva a film egyik fő összetevőjénél: a nano-technológia mindenre megoldás. Jobb lett volna, ha ezt az ötletet is ilyen robotokkal rendezik meg...

Az ötlet zseniális, a bemutató berántott, a film eleje óriási csalódást hozott számomra. Nem gondoltam, hogy ennyit képesek csak kihozni az egészből, minden egyenesen a kukába ment. Nincs baj viszont az operatőri munkával, a hangokkal és a díszletekkel - ezek legalább adtak valami csontot a sci-fi rajongóknak, ha már egy ilyen filmre ültek be anno. A film során elvész a báj, egyszerűen csak nézünk a képernyőre/vászonra, s azt várjuk, hogy történjen valami olyasmi, amely legalább gondolkodásra ad okot - de ilyen nem lesz. Értem én, hogy a rendezőnek és az írónak voltak elképzelései, de egy picit hagyhattak volna engem is szabadon a gondolataimmal. Nem tették, ezért egy néhol lassú, néhol erőltetett és hibás/lyukacsos történetet kaptunk cserébe, amelyben semmi sem az, aminek látszik.

Persze nem olyan rossz a helyzet, az alapötletért érdemes megnézni, ugyanis egy lehetséges jövőképet ábrázol a film, valamint az ember és a technológia kapcsolatát is ecseteli, abban a formában, amely manapság eléggé jellemző az emberiségre. Akit csak az érdekel, hogy mi lehet majd velünk, annak az első három-négy percet ajánlom, akit pedig a sci-fi része, az inkább olvassa el a forgatókönyvet.

50%

 

A film adatlapja elérhető itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://kettoharminc.blog.hu/api/trackback/id/tr207871630

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása