Paolo Sorrentino legújabb filmje az életről, az elmúlás bizonyos elemeinek felbukkanásáról és megéléséről, valamint az ember életében megélt pillanatainak számadásáról, újra felfedezéséről szól. Az Ifjúság több szempontból sem elhanyagolható dráma: fontossága elvitathatatlan, ahány néző, annyi olvasati lehetőséggel bír, így a szabadon értelmezés e film esetében hatványozottan igaz. Ez előnyére válik, hiszen Michael Caine és Harvey Keitel, valamint Paul Dano és Rachel Weisz játékával közelebb kerülhetünk mi magunk is bizonyos, akár saját életünkben is felbukkanó mozzanatokhoz - az Ifjúság a valóság remek leképeződése.
Amikor legelőször láttam a film bemutatóját, rögtön eszembe jutott a tavalyi Land ho! - mindenki elérkezik élete különböző szakaszaiban ahhoz a bizonyos összegzéshez, amit ugyan lehet halogatni, csak nem érdemes. Mindenki másképpen éli meg a dolgokat, az élet pedig folyamatosan gördíti elénk az újabbnál újabb feladatokat, így sokszor meg sem állunk átgondolni, hogy mi is történt eddig velünk. Azonban a korábbi beidegződések, múltunk eseményeinek tulajdonított helyes és/vagy helytelen jelentőségek képesek átírni a józan ész diktálta lehetőségeket is. Jelenlegi filmünk is az életben rejlő, tulajdonképpeni elkerülhetetlen számvetésekről szól - Fred Ballinger (Michael Caine) és Mick Boyle (Harvey Keitel) már időtlen idők óta barátok. Az Alpok lábánál most együtt töltik nyaralásukat, ahol különböző pihentető és orvosi kezeléseken vehetnek részt, kikapcsolódhatnak a csend övezte, gyönyörű szállodai környezetben. Fred zeneszerző és karmester, aki már visszavonult a munkától - letette a karmesteri pálcát. Mick filmrendező, jelenleg is aktív, forgatókönyvíró fiatalokkal érkezett a szállodába, hogy együtt megalkossák élete talán legfontosabb filmjét, amely egyfajta testamentumként szolgál számára. Frednek esze ágában sincs folytatni zenei karrierjét, pedig valakik nagyon is szeretnék, ha visszatérne a színpadra - és míg ők pillanatról pillanatra vívódnak, a szállodában tartózkodik Fred lánya és egyben asszisztense, Lena (Rachel Weisz), és a fiatal, önmagát kereső filmművész, Jimmy Tree (Paul Dano) is.
Kezdjük kívülről, haladunk befelé, lebontjuk ezt a filmet, hiszen tökéletesen egymásra illeszkednek az elemei. Varázslatos, csendes és a pihenésre abszolút tökéletes környezetben játszódik az Ifjúság, így az Alpok lankái, adottságai, akárcsak egy szépen megkomponált festmény, remekül illeszkednek a történet felszínén még nyugodt, ám mögöttes tartalmában már eléggé viharos képsoraihoz. Egy-egy hosszan kitartott kép sok mindent elmond az emberi lélek adott pillanatáról, itt sincs ez másképpen: semmi sincs ok nélkül ebben a filmben, mindennek tudunk értelmet tulajdonítani, ahogyan azt a rendező is akarta - annyi lehetőségünk van persze, hogy saját magunk értelmezéseire formáljuk az adott jeleneteket. A szálloda az emberi élet és a lélek egészségét, tökéletes állapotát hivatott szimbolizálni, ehhez kell alkalmazkodniuk a betérő vendégeknek, a szálloda által nyújtott lehetőségek és az ott tartózkodó emberek közötti különbségek pedig annyira erősen megrajzoltak, hogy egy szempillantás alatt a nézőnek is tiszta lesz, hogy ki és miért van itt - egy ideális állapothoz, de akár egymáshoz is mérhetjük a karaktereket, akiket rendkívüli pontossággal ábrázolnak a színészek, persze a nevek láttán ez akkor lenne meglepetés, ha nem így lenne. Mindenki tisztában van képességeivel, szándékaival, a szépkorúak játékát pedig olykor kiegészíti, vagy éppen pozitívan megtöri a többi, fiatalabb, még a változáshoz szabadabban és nyíltabban hozzáálló, de ugyanakkor nehezebben is megnyíló személy, legyen szó az önmagát és a beskatulyázását fájlaló Jimmy, vagy éppen a szakítását és a szüleik konfliktusának ráható élményeit feldolgozni akaró, de mégis nehezen képes Lena.
Fred a múltban él, folyamatosan aggodalmak között, nem is tudja, hogy mikor cselekedett utoljára önszántából, mindig valami vagy valaki máshoz mérten él - legyen szó feleségéről, lányáról, a zenéről, vagy éppen a barátságáról, amelyben csak a jó dolgokat osztották meg egymás között. Mick egyik utolsó filmjét szeretné elkészíteni, a tökéletességre törekszik, a körülötte lévő fiatal filmesek - akik még csak ismerkednek a filmkészítés tulajdonképpeni nyirkos és kíméletlen világával - pedig inspirálják őt, feltöltik élettel, szereti őket vizsgálni és megértetni velük élettapasztalataiból fakadó bölcseleteit. Lena éppen beleszalad egy szakításba, szorongásait nehezen leplezi, érzelmi hullámvasúton ül. Jimmy önmagát keresi, de nem akar letérni az általa kitaposott, eddig biztonsági játékként elkönyvelhető útról - tehát mindenki félti a saját kis megszokott világát, ugyanakkor nem is érzik jól magukat a jelenlegi helyzetükben. A karakterek zseniálisan kidolgozottak, motivációjuk folyamatosan bontakozik ki a film folyamán, egyik sem lóg a levegőben, majdnem mindenre kapunk is választ - amire pedig nem, arról a néző úgyis saját meglátása szerint dönt. Néha kicsit olyan érzésem volt, mintha az egész Ifjúság Mick utolsó filmje lenne - a főszereplőnővel való vesződése pedig az addigi magabiztosságának és életigenlésének megakasztása, amely később ugyan feloldást kap, de pont jókor és jó lendülettel téríti új vizekre Mick gondolkodásának módját, irányát. A mellékszerepekben is remek alakításokat láthatunk, olykor humoros, de mégis fájóan őszinte életképek pedig arról árulkodnak, hogy a kívülről még legtökéletesebb emberi sorsok is rengeteg problémával és feszültséggel fűszerezettek - hiába van mögöttünk a siker és a jelenlegi, vagy egykori csillogás, a befektetett lelki és fizikai munka mellett minden más eltörpülhet.
A kitörni vágyás rendkívül nehéz, ha a megszokásaink rabjai vagyunk, az Ifjúság pedig az emberi alkonyt választotta helyszínéül - minden egyes pillantásnak funkciója van, így nem is kell talán ecsetelnem, hogy ehhez a filmhez is meg kell érni, tudni kell észrevenni a mögöttes tartalmat, az élettapasztalatok kivetülését az emberi ábrázatokra. Paolo Sorrentino tudja, hogyan kell érzékeltetni a csendet, a színtiszta képeket, a szavak nélkül is sokkoló élettörténeteket, így az Ifjúság megtekintése után sem lehettem csalódott. Mindenkinek annyira fog tetszeni ez a film, amennyire felismeri benne saját magát, és csak azután rakódik hozzáadott értékként a remek dialógusok és képek összhatása. Hiányérzetem is van, ez pedig pont az előbbiek ellenkezője is lehetne, a zárkózott, nézőjét pusztán megfigyelőként tartó filmről van szó, amely ugyan témájából fakadóan személyre szabható, de mégis túlzottan logikus - a befejezés pedig véleményem szerint ennél erősebb is lehetett volna. Egy viszont biztos: a szünetek, párbeszédek és képek együttesen olyan erővel hatnak, amelyek minden bizonnyal gondolkodásra késztetnek, és nincs is semmi másra szükségünk egy ilyen film esetében. Amit pedig megtanultunk: az érzelmek kortalanok, a lélek pedig örökifjú.
79%
